A tudományos közösség miért ellenzi olyan vehemensen a kreacionizmust?


Kérdés: A tudományos közösség miért ellenzi olyan vehemensen a kreacionizmust?

Válasz:
Először is fontos különbséget tennünk a tudomány és tudományos közösség fogalmai között. A tudomány egy olyan diszciplína, melyet — többek között — a megfigyelés, az eredmények lejegyzése, a kísérlet, mint módszer, a kísérlet független megismételhetősége, valamint az eredmények kiértékelése jellemez. A tudományos közösség kifejezése olyan élő szubjektumok (emberek) csoportját jelöli, akik a tudományt művelik. Ez a kettéválasztás már csak azért is fontos, mert — mint ahogyan a következőkben ki fog derülni — a tudomány és a kreacionista felfogás között nincsen érdemi ellentmondás. A tudomány egy igen általános fogalom, mely a vizsgálódás módszerét jelöli, míg a kreacionizmus egy olyan filozófia, melyet a tudományos vizsgálódás következtében elért eredmények és tudományos tények értelmezésére instrumentalizálnak. Napjaink tudományos közössége a naturalizmus filozófiáját választja a nyert ismeretek értelmezési keretéül. Annak azonban nincsen semmilyen — ha úgy tetszik — nyilvánvaló tudományos oka, hogy a naturalista filozófia érvényesség tekintetében miért állna a deista-kreacionista filozófia érvényessége felett.

Az általános vélekedés a kreacionizmusra a "tudománytalanság" bélyegét süti rá. Az ezen nézet mögött meghúzódó megállapítás csak abban a mértékben igaz, hogy a kreacionizmus egyes premisszáit (előfeltevéseit) nem lehetséges empirikus, azaz tapasztalati, úton igazolni. Ezeket a feltevéseket azonban cáfolni éppennyire nem sikerül. A naturalista életbölcsesség prekoncepcióiról ez azonban részben ugyanígy elmondható, azaz kísérleti úton nem bizonyíthatóak, igazolhatatlanok és éppígy cáfolhatatlanok is. A kísérleti módszerek által feltárt tények, nem többek, mint amik, azaz tények. A tények és ugyanazon tények értelmezése két nagyon eltérő dolog. Mivel a jelenkorunk tudományos közössége élből elveti a kreacionizmus képzeteit, így igyekszik azokat — nagyon is bigott és elfogult módon — tudománytalannak címkézve a cserepadra ültetni. Különösen ironikus ez annak fényében, hogy a tudományos közösség által preferált értelmezési keret, vagyis a naturalista filozófia, számos alapvetése épp annyira elvérzik a tudományos módszertan oltárán.

A tudomány területén domináló naturalista filozófia irányába történő tendenciózus eltolódásnak nyilván legitim okai is vannak. Míg a kreacionista filozófia egy természet fölötti létező beavatkozását igényli, addig a naturalista filozófia vizsgálódási területét — a kvantumfizika térnyeréséig — nagyban a fizikailag megfogható, szemmel-, és később más műszerekkel érzékszerveinken keresztül megtapasztalható, dolgok és jelenségek megfigyelésére korlátozta. A tudományos közösség általános félelme az, hogy a nehezen-, vagy egyáltalán nem megragadható dolgok kényelmesen "az Isten munkássága" kategóriájába soroltatnak, vagyis hogy a tudományos vizsgálódás naturalista megközelítését kizárják, ami által a tudományos közösségnek tulajdonított jelentőség is nagyban csökkenne. Annak a ténye azonban, hogy a tudomány nagy alakjai meggyőződéses Istenhívők voltak, teljesen alaptalanná teszi ezt a félelmet. Ezeket az embereket pontosan Isten létéről való meggyőződésük vezérelte arra a kérdésfeltevésre, hogy Isten vajon hogyan hozhatta létre a teremtés számtalan nagy alkotását. Ilyen emberek közé sorolható Pascal, Maxwell vagy Lord Kelvin is. Érdekes tény, hogy Newton a Jelenések könyvéről megfogalmazott írásainak a terjedelme sokszorosa annak, amit más vizsgálódási területein összesen papírra vetett. A naturalista filozófia szubjektívan választott vizsgálati kerete (paradigma) azonban könnyen a tudományos eredmények vakító szemellenzőjévé válhat. Ez az értelmezési keret ugyanis megkívánja a vizsgálatot végző tudóstól, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a kapott eredményt, ha az nem — vagy csak nagyon nehezen — illeszthető a naturalista felfogás elméleti keretébe. Vagyis, ami érzékszervekkel nem megragadható, az nincs is (próbáljuk csak megfogni az emberi értelmet érzékszerveinkkel), illetve ami mediált módon — műszereken keresztül — az érzékszerveinkkel nem ragadható meg, azt figyelmen kívül kell hagyni.

Minden további nélkül elismerjük, hogy a kreacionista megközelítés nem mentes a vallásos felhangoktól. A tudomány minden területére igaz azonban az, hogy csak annyira lehet objektív, mint az azt művelő tagok. Mivel azonban az ember definíciójánál fogva is egy szubjektum, egy — az agya által megszűrt, és sok esetben előre értelmezett — információkat kiértékelő alany, aki ráadásul olyan metafizikai dimenziók korlátai között mozog, mint az idő, teljesen tárgyilagos emberi kiértékelésről beszélni — már csak az emberi értelem és lét korlátainál fogva is — finoman szólva nevetséges. Amiről nem beszélnek, és csak nagyon vonakodva vallanak be ún. tudományos körökben az, hogy soraikban sokan nem eredmények-, vagy azok hiánya, miatt utasítják el a kreacionista felfogást és részesítik előnyben a naturalista megközelítést, hanem pusztán "morális" döntések mentén teszik ezt. Magyarul azok, akik élből elutasítják Isten létezését, azért teszik ezt, mert félismereteikre támaszkodva nem tetszik nekik, hogy van egy messze felettük álló létező, Aki igényt formál teremtményei életére, Aki felé elszámolással tartozunk, Akié az utolsó szó (jó, ha bibliai ismereteink alapján felismerjük ebben a tartásban az eredendő bűn visszhangját). Különösen komikus, hogy tudomány egyes ágaiban az utóbbi jó pár évtizedben uralkodó falszifikácionista felfogás szabályai szerint, mindent, ami nem cáfolható, addig igaznak kell elfogadni, míg az cáfolatot nem nyer. A tudományos közösség szemellenzős magatartása már csak ebben az apróságban is jól tettenérhető, hiszen saját szabályaik szerint Isten létezésének cáfolata hiányában, Isten létezik. Az ilyen és ehhez hasonló elfogultság a tudomány legtöbb területén megtalálható, hiszen a tudomány minden ágát, így a kreacionista paradigma szerinti tudományt is, csak korlátolt emberi lények művelik.

A tudományos közösség elfogultsága tagadhatatlanul negatívan hatott-, és hat ki mindmáig a kreacionista felfogás megítélésének egészére. Míg a tudomány évszázadokon keresztül profitált hívő tudósok eredményeiből, a mai tudományos közösség nagy része ellenségesen viszonyul-, és a nagyon leereszkedő gesztusokkal közelít mindazokhoz, akik nem a naturalista álláspontot fogadják el alapvetésként. A kreacionista nézettel és az Istenhittel szembeni kendőzetlen lekicsinylés számos istenfélő kutatót riaszt el attól, hogy tudományos eredményeit publikálja. A szisztematikusan közröhej tárgyává tett emberek kétszer is meggondolják majd, hogy felemelik-e újra szavukat. A kiközösítés óvodai gyakorlata, valamint a karaktergyilkosság, mind jól bevált eszközök a tudást monopolizálni kívánó közösségek kezében. Tűnjön fel az, hogy ha az érvek ellen nem tudnak már mit felhozni, akkor mindig a tudós személyét próbálják meg ellehetetleníteni, esetleg teljesen ignorálni. Talán ez az oka, hogy korunk egyik legismertebb neo-darvinistája már hosszú évek óta nem vállal nyilvános vitaesteken történő szereplést keresztény hívők körében? Ennek az eldöntését olvasóinkra hagyjuk. Ezen gyakorlat mentén a társadalom egy a hit által jól beazonosítható rétegét egészen egyszerűen kiszorították köreikből. Miután ez végbement, nem átalkodtak arra hivatkozni, hogy a naturalista szemlélet nyilvánvalóan a helyesebb kell legyen, hiszen bizonyítékként elég csak a kreacionista tudósok alacsony arányára tekinteni.

Ezenfelül jól tapintható politikai motiváltsága is van a tudományos körök hit- és vallásellenességének. A Biblia abszolút igazságára építő igaz kereszténység minden más vallási és filozófiai rendszernél nagyobb hangsúlyt helyez az emberi élet értékére. Ez mintegy előreprogramozott módon ellentéteket szül hithű kereszténység és bizonyos tudományos eljárások kivitelezői között. A keresztény értékrend fékezni igyekszik az olyan beavatkozásokat, amelyek kárt okoznak az adott kísérleti alanynak (legkülönfélébb emberkísérletek), melyek konkrétan elpusztítják az emberi életet (abortusz, embrionális őssejt kutatás, eutanázia), továbbá melyek az egész emberiségre rombolólag hathatnak (emberi szervek állatokban való kitenyésztése, ember-állat hibridek létrehozása). Más esetekben abból kifolyóan ütközik a keresztény értékrend a világi nézeteket valló tudományéval, mert az utóbbi újabb és újabb módszereket fejleszt ki bűnös tevékenységek mind egyszerűbb kivitelezésére. Annak ellenére, hogy a naturalista nézetet valló egyes tudósok csak egy terhes akadályt vélnek ebben az ellenállásban felismerni, addig érdemes megfontolni, hogy a minden erkölcsi alapot nélkülöző tudomány hova vezet. Gondoljunk csak a Darvin elméletének egyenes következményeként kirobbanó eugenista mozgalomra, melynek kereteiben a szaporodásra nem méltó néprétegek képviselőinek tömegeit kényszersterilizálták az előző század elején az Egyesült Államokban. A világ más tájain ez a gyakorlat még messze később is érvényben volt, gondoljunk csak a náci Németország ugyanezen módszereire, vagy Ceaușescu Romániájára. Néha még a populáris média is megpróbál egy művi ellenpontot képezni a tudomány erkölcstelenségének ezen örvénye ellen, mikor a kontrollált ellenség kialakításának ősi stratégiája szerint hollywoodi színészek szájába ad olyan mondatokat ad, mint: "A tudósaitok annyira el voltak azzal foglalva, hogy mire képesek, hogy megszűntek arról gondolkodni, hogy mi a helyes" (Jeff Goldblum álatal alakított karakter a Jurassic Parkban).

Kétségtelen, hogy a tudományos-, és az egyes vallásos közösségek közötti vetekedés egészen egszerűen befolyásról, és világi hatalomról szól. Ez mindkét oldalon egyaránt visszataszító, a bölcs jól teszi, ha minden versengéstől távol marad. Ebből a kötélhúzásból további feszültségek származnak a tudomány és a kreacionista világnézet között. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, amit egyes szkeptikus tudósok nyíltan meg is vallottak, vagyis hogy a tudományos közösségen belül van egy erős — bár lehet tudattalan — törekvés arra, hogy önmagukat tegyék az új papi réteggé. Ez a világi papság úgy állítja be magát, mint élenjáró és csodás tudás egyedüli birtokosait, akikre a mosdatlan tömegeknek elengedhetetlen szükségük van, hogy megváltásban részesüljenek. Ez a stratégia már majdnem 2000 éven keresztül jól bevált. A szükséges tudást persze csak saját intézményeikben lehet megszerezni, éppúgy mint a rangot, ami feljogosít arra, hogy egyáltalán valaki hozzászólhasson a vizsgálódás tárgyához, hogy azt egyáltalán értelmezni merje. Tegnap a Szentírást, ma a tudomány egyes vállfajait. Aki pedig nem tartozik ehhez a kiválasztott és csak erre a célra elhívott mélyen tisztelendő réteghez, az meg se kérdőjelezheti a belső kör magasságos téziseit, vagy Isten legyen kegyelmes a lelkéhez. Úgy tegnap, mint ma. A Szentírás tanításán alapuló eszmék, így a kreacionizmus is, viszont sokszor ringbe kényszeríti a univerzum titkainak egyedül érvényes értelmezését magának vindikáló tudományos közösség képviselőit.

Míg a tudományos közösség és a kreacionista paradigmát képviselő emberek közötti feszültségnek számos oka van, addig legalább annyi oka van annak, hogy miért kéne békés egymás melletti létezésre törekednie mindkét oldalnak. Nincsen logikailag érvényes oka annak, hogy miért vetnénk el a kreacionista gondolkodási keretet a naturalista megközelítés javára. Visszafelé ez éppúgy igaz. A kreacionizmus messze nem tiltja a kutatást, mint azt egyesek izzadva el szeretnék sokakkal hitetni, hanem épphogy sok hithű keresztény kutatómunkájával járult hozzá az eredmények felhalmozásához. Napjainkban azonban jó pár hithű, jó képességű embert sikerül elmarni a tudomány berkeiből a fent említett ellenségeskedéssel. A kreacionizmus sokat adhat a tudományos közösségnek. Isten a teremtésén, azaz a kreációján keresztül is feltárta magát nekünk (Zsoltárok 19:1). Isten a teremtett világból mind jobban megismerhető. Minél többet ismerünk meg tehát Igéjéből és a teremtéséből, annál jobban dicsőítjük Őt ezzel.

English


Vissza a magyar oldalra
A tudományos közösség miért ellenzi olyan vehemensen a kreacionizmust?