Mi alapján döntjük el, hogy melyik könyvek tartoznak a Bibliába, hiszen a Biblia nem mondja meg, hogy melyek tartoznak bele?


Kérdés: Mi alapján döntjük el, hogy melyik könyvek tartoznak a Bibliába, hiszen a Biblia nem mondja meg, hogy melyek tartoznak bele?

Válasz:
Ha a Szentírás az egyetlen tekintély, milyen tekintély dönti el, hogy melyik könyvek tartoznak a Bibliába – végül is a Biblia nem mondja meg, mely könyvek tartoznak bele. Ez egy nagyon fontos kérdés, mivel egy lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Isten kommunikációjában az ember felé van gyenge láncszem? Ha igen, akkor az egész lánc gyenge, és a kommunikációra végső soron nem lehet hagyatkozni.

Nézzük meg, milyen „láncszemekből" áll Isten kommunikációja. Először is, Isten vágyott arra, hogy kommunikáljon velünk, mégpedig azért, mert szeret minket. A legszeretetteljesebb dolog, amit egy jó Isten tehet az, hogy kijelenti magát a teremtésének. Ezt követően konkrétan közvetítette az igéjét az emberi szerzők által. Ezt a folyamatot a Biblia „ihletésnek" nevezi, amely során Isten „kilehelte" a szavakat, az írók pedig feljegyezték őket (2Timóteus 3:16). Utána jött a terjesztés: prédikálás és más eszközök révén az ige eljutott a hallgatósághoz. Majd jött a felismerés: Isten népe különbséget tett a szent iratok és más vallási iratok közt. Aztán jött a megőrzés, amely során Isten igéje fennmaradt mind a mai napig, noha több ízben megpróbálták elpusztítani. És végül, a megvilágosítás, mikor is a Szentlélek megnyitja a hívők értelmét, hogy befogadják az igét.

Ezekből a szemekből áll tehát össze a lánc: Isten kinyilvánítja szeretetét az ihletés által, illetve az ige terjesztése, felismerése, megőrzése és megvilágosító szerepe. Hisszük, hogy Isten a folyamat minden lépésében jelen volt, hiszen miért tett volna annyit Isten, hogy megihlesse a Szentírást, ha nem akarta volna megőrizni? Miért szólt volna hozzánk, ha nem akarta volna, hogy felismerjük a hangját?

Ezt a felismerési folyamatot kanonizációnak hívják. Némi óvatossággal azt mondhatjuk, hogy Isten meghatározta a kánont, az egyház pedig felismerte a kánont. A Szentírás kánonját nem az egyház határozta meg, inkább csak felfedezte vagy felismerte. Más szóval, Isten igéje már létrejöttekor ihletett volt és tekintéllyel bírt: „örökké megmarad a te igéd a mennyben" (Zsoltárok 119:89, Károli), és az egyház pusztán felismerte és elfogadta ezt a tényt.
Az egyház a következő kritériumokat használta Isten igéjének felismerésére és összegyűjtésére:
1) Isten valamelyik prófétája írta a könyvet?
2) Az író életét kísérték csodák, amelyek hitelesítették az üzenetét?
3) A könyv valótlanságok és ellentmondások nélkül beszél az isteni igazságról?
4) A könyv bizonyítottan képes megváltoztatni életeket?
5) Az eredeti hallgatóság Isten igéjeként fogadta el a könyvet?

Ezek közül az első volt a legfontosabb kritérium: próféta írta-e a könyvet. Következésképp, a korai egyházban a fő kitétel egy könyv kanonizálásánál az volt, hogy elfogadták-e az apostolok az adott könyvet. Ez a kritérium logikus lépés, ha tudjuk, kik (vagy inkább mik) voltak az apostolok. Az apostolokat Isten ruházta fel, hogy az egyház alapítói és vezetői legyenek, ezért ésszerű dolog elfogadni, hogy általuk terjedt el az ige, amely az egyházat irányította.

Az apostolok azt az ígéretet kapták, hogy az igazság Lelke eszükbe juttat mindent, amit Krisztus mondott (János 14:26), és elvezeti őket a „teljes igazságra" (János 16:13). Krisztus mennybemenetele után az apostolok természetfeletti ajándékokat kaptak, amelyek felkészítették őket a munkára, és hitelesítették az üzenetüket (ApCsel 2:4). Isten háznépe „az apostolok és a próféták alapjára" épült (Efezus 2:20). Tekintettel az apostolok különleges megbízatására, logikus lépés volt az egyház részéről, hogy az apostoli elismerést tette a kanonizálás elsődleges kritériumává. Így Máté evangéliumát (amelyet egy apostol írt) és Márk evangéliumát (aki szoros kapcsolatban állt Péter apostollal) szintén bevették a kánonba.

Az Újszövetség írása során az egyes könyveket és leveleket azonnal Isten igéjeként fogadták el, és körbeküldték, hogy mindenkinek hasznára váljanak. A thesszalonikai gyülekezet Isten igéjének tekintette Pál szavait (1Thesszalonika 2:13). Pál levelei már az apostoli korban is közkézen forogtak (Kolossé 4:16). Péter úgy tekintett Pál írásaira, mint amelyeket Isten ihletett, és egyenértékűvé tette az „Írások egyéb részei"-vel (2Péter 3:15-16, Egyszerű). Pál idézett a Lukács evangéliumából, és „Írás"-nak nevezi (1Timóteus 5:18). Ez a széleskörű elfogadás szoros ellentétben áll azzal a néhány vitatott könyvvel, amelyeket végül kizártak a kánonból, és csak korlátozott elismerésnek örvendtek.

Később a tévtanítások jobban elterjedtek, és némelyek a gyülekezetben felszólaltak bizonyos hamis vallási iratok elfogadása mellett, de az egyház, bölcsen, zsinatot hozott létre, és hivatalossá tette az Újszövetség 27 könyvnek elfogadását. A használt kritériumok lehetővé tették, hogy tárgyilagosan megkülönböztessék Isten szavát az emberi szótól. Arra jutottak, hogy azokat a könyveket ismerik el, amelyek egyetemesen elfogadottak voltak. Ez által „az apostoli tanítás" nyomdokaiban jártak (ApCsel 2:42).

English


Vissza a magyar oldalra
Mi alapján döntjük el, hogy melyik könyvek tartoznak a Bibliába, hiszen a Biblia nem mondja meg, hogy melyek tartoznak bele?