Kérdés
Mi az a személyközpontú terápia, és biblikusnak tekinthető-e?
Válasz
A különféle pszichológiai elméletek igen különböző reakciókat váltanak ki a keresztények körében. Vannak olyan hívők, akik azt állítják, hogy a pszichológia teljes tudományterülete szellemi értelemben romlott, más hívek viszont sokszor el sem jutnak odáig, hogy egyáltalán kérdőn megvizsgálják az általa felállított elméleteket. Mi itt a gotquestions.org szolgálatnál hisszük, hogy kiegyensúlyozott módon is lehet közelíteni a pszichológiához, amennyiben annak világi elméleteit a Biblia szellemi szűrőjén keresztül mossuk át, hogy így kiszemezgethessük belőle mindazt, ami esetleg hasznos (lásd 1. Thesszalonikabeliekhez 5:21). A pszichológia közel sem tekinthető egységbe rendezett, integrált tudománynak, ennélfogva egységes megállapításokat, általános érvényű elméleteket is hiába keresünk benne. Egyes pszichológiai koncepciókat/fogalmakat azonban a lelkigondozási gyakorlatban is következetesen használnak. Ezen pszichológiai koncepciók között Carl Rogers gondolatait is megtaláljuk, aki a személyközpontú terápia megalapítója.
A személyközpontú terápia rövid kifejtése
A személyközpontú terápia szakaszosan alakult ki, ennek megfelelően Rogers sosem állította, hogy teljes, mindent átfogó paradigmát (gondolati keretet) hozott létre (vagy hogy valaha is ez lett volna a célja). Azt, amit ma “személyközpontú terápiának” nevezünk, sok lelki tanácsadó csupán egy olyan alapvető hozzáállásnak tekinti, amire más elméleteket is rá lehet építeni.
Mivel a személyközpontú terápia a humanista filozófiai iskolából nőtt ki, így az az alapvetése, hogy az emberek túlnyomó többsége becsületes, képes az önreflexióra, valamint az önindított és önvezérelt lelki fejlődésre (mely egyre inkább az önmegvalósítás felé halad). Abból indul ki, hogy a megfelelő körülmények biztosítása mellett az ember a képességeihez mérten lehető legjobbat akarja/fogja kihozni magából. Ennek értelmében tehát elsősorban azért van szükség a személyközpontú terapeutára vagy tanácsadóra, hogy a társas interakció által (itt: terápiás ülés) elfogadó környezetet/pozitív visszajelezést biztosítson a kliens számára. A tanácsadó “kongruens”, azaz őszinte és hiteles kell legyen, kliensét feltétel nélküli megbecsülésben kell részesítenie, annak érzelmeit pedig a lehető legempatikusabban kell tükröznie (a kliens helyes önreflexiójának serkentése végett). Egy ilyen támogató szellemű terápiás kapcsolatban az ügyfél szükségszerűen jobban meg fogja ismeri önmagát, a lelki fejlődése pedig beindul – legalábbis az elmélet szerint. Ahelyett, hogy a személyközpontú terapeuta a kliens panaszaira összpontosítana, inkább magára a kliens személyére koncentrál. A személyközpontú terápia tehát nem a problémák megoldására irányul, csupán arra, hogy mind jobban hozzásegítse az embert ahhoz, hogy az adott problémáit jobban tudja kezelni. A tanácsadó nem csupán fizikailag, hanem érzelmileg és lelkileg is prezens kell legyen, mikor kliensével foglalkozik, és törekednie kell a közvetlenségre.
Konkrét személyközpontú terápiás technikák nem nagyon vannak, így bár egyes lelki tanácsadók eleget tesznek Rogers arra való felhívásának, hogy legyenek hitelesek, elfogadóak és empatikusak, de aztán más területről származó technikákat és módszereket is adaptálnak a kliens lelki növekedésének elősegítésére. A személyközpontú terápiát a krízisintervencióban és a szolgáltatásorientált területeken dolgozók képzésében is gyakran alkalmazzák. Natalie Rogers, Carl Rogers lánya, a személyközpontú terápiát ugródeszkaként használta az ún. expresszív művészetterápia létrehozásánál.
A személyközpontú terápia kommentálása a Biblia fényében
A személyközpontú terápia emberről alkotott nézetét illetően a Biblia olvasatában egy igen szemebeötlő problémába ütközünk. Az embernek ugyanis nincs eredendő, belső motivációja arra, hogy pozitív irányba fejlődjön. Sőt. Bár az igaz, hogy Isten képmására lettünk teremtve, és Isten valóban az örökkévalóság magvát plántálta a szívünkbe (lásd Prédikátor 3:11); intuitíve érezzük tehát, hogy e földi létsíknál és a jelen földi állapotunknál valami sokkal jobb is létezik. Ádám és Éva azonban vétkezett, és ezzel az így már bűnös emberi természet elemeit örökítette át a tőlük leszármazó teljes emberiségbe (Rómabeliekhez 5:12). Az Isten nélküli emberi szív módfelett csalárd, azaz hamis (Jeremiás 17:9). Mindannyian vágyunk gonosz dolgokra (Galátziabeliekhez 5:17-21), és szellemileg halottak vagyunk a bűneinkben (Kolossébeliekhez 2:13). Lehet, hogy van bennük némi arra néző vágy, hogy valahogyan visszataláljunk eredeti rendeltetésünkhöz, hogy így a valós elégedettség érzése tölthessen el minket, mikor az életünkre tekintünk. Hiányzik tehát az Éden, de önerőnkből sosem leszünk képesek oda visszatérni. A szellemi növekedést nem a saját erőfeszítéseink, és nem is egy tanácsadóval való pozitív kapcsolat révén érjük el. Ezt kizárólag Isten Szent Lelkének munkássága képes létrehozni bennünk (2.Korinthusbeliekhez 5:17, 21; Filippibeliekhez 1:6; Efézusbeliekhez 4:22-24). Arról nem is beszélve, hogy a szellemi növekedésnél messze többre van szükségünk. Mi, emberek, kivétel nélkül mindannyian megváltásra és megszentelődésre szorulunk! Nem kevesebbet, mint a bukott, bűnös természetünket kell levetkőzni és legyőzni ahhoz, hogy teljesen meggyógyulhassunk, hogy helyreállhassunk.
A személyközpontú terápia emberképének elfogadása önzésre sarkallhat minket. Az önmegvalósítás ugyanis mindig az én-, helyesebben a “self” (az ember belső személyiség-magva) körül forog, valamint a személyes korlátaink áttöréséről szól. Ennek értelmében önmagunk megismerése, valamint a mi hatóerőnk kiteljesítése válik a legfontosabbá; ez egyes esetekben egészen odáig vezethet, hogy a kliens nem tesz eleget másokkal szembeni kötelezettségeinek, és egyre inkább én-központúvá válik. Ha egy személy úgy indul el az önmegvalósítás felé vezető úton “önmagát megtalálni”, hogy közben a többi társas kapcsolatát és az azokból eredő felelősségét elhanyagolja, akkor ezzel nyilván önző módon viselkedik. A személyközpontú terápia azt tanítja, hogy az emberi természet eredendően jó, és abban bízik, hogy az egyén önmegvalósítása a közösség javára válik (hiszen ha mindenki végigmegy az önkiteljesítés útján, és mindenki elégedett lesz, akkor a társadalom állapota is jobb lesz – a fordító megjegyzése). A Biblia ezzel szemben arra hív fel minket, hogy önzetlenek legyünk, ne pedig önösek (Filippibeliekhez 2:4). Minden jó szándékú szép beszéd ellenére is pontosan tudjuk, hogy milyen negatív következményeket von az maga után, ha az emberek csak önmagukkal kezdenek törődni.
A személyközpontú terápia a fenomenológiai megközelítésből nőtte ki magát, ami abban is megnyilvánul, hogy a kliens szubjektív benyomásai és tapasztalatai határozzák meg, hogy számára mi az igazság. (Ez a megközelítés közvetett módon tagadja az abszolút, általános érvényű igazság létezését, minden csak az azt vizsgáló egyén szempontjából/az adott szituációtól függően lehet igaz vagy hamis – a fordító megjegyzése) Mivel a személyközpontú terápia nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a kliens személyiségét – legyen az bármilyen is – teljességgel elfogadja, így tágra nyitja az ajtót az értékrelativista szemlélet előtt. Még ha az egyik kliens élesen eltérő módon definiálja is (magának) az erkölcsöt, mint a másik, a terapeuta feltétel nélkül el kell fogadja mindkét nézetet (ekkor viszont már annak a kérdése is felmerül, hogy egy ilyen hozzáállású terapeuta hogyan lehetne ön-hiteles, és ezzel mások felé is hiteles – a fordító megjegyzése).
A személyközpontú terápia minden bizonnyal jó példát mutat az embertársainkhoz való viszonyulás tekintetében. A Biblia természetesen nagyra értékeli a hitelességet, ami már abban is jól látható, hogy elhívásunk van arra, hogy minden téren őszinték legyünk (Példabeszédek 12:22; Filippibeliekhez 4:8; Kolossébeliekhez 3:9; 1.Péter 3:10). És bár valóban arra vagyunk hivatottak, hogy szeressük embertársainkat, ennek nem attól függően kell engedelmeskednünk, hogy az adott személy mit vagy mit nem tesz, hanem Isten irántunk tanúsított feltétel nélküli szeretete alapján (János 13:34-35). Az, hogy időt szánunk arra, hogy odaforduljunk embertársunkhoz, mikor épp kiönti a lelkét, majd az elhangzottakra odaszánt figyelemmel, szívből jövő törődéssel reagálunk, az valóban a szeretet egyik megnyilvánulása. A “feltétel nélküli megbecsülés” elve viszont könnyen a személyközpontú terápia csapdájává válhat. A keresztény hívő nem választhatja el egymástól a szeretet és az igazság súlymértékét, embertársaira adott reakcióiban azok mindig dinamikus egyensúlyban kell legyenek egymással (Efézusbeliekhez 4:15). Minden embert szeretnünk kell, de ez nem jelenti azt, hogy minden tettüket is helyeselnünk kéne. A szeretet bizony azt is jelenti, hogy időnként meg kell húzni bizonyos határokat, és a nem szívesen hallott nevelő, fegyelemező célzatú igazságokat is ki kell mondani, hogy szeretteinket megóvhassuk az eltévelyedéstől, de hogy legalábbis kísérletet tegyünk arra. Ezzel a fellépéssel a személyközpontú terapeuták minden bizonnyal nem értenének egyet.
A személyközpontú terápia mögött álló koncepciók arra is emlékeztethetnek minket, hogy Isten teremtésünkkor nem csupán rendeltetést és célt adott nekünk, hanem azt is a szívünkbe ültette, hogy vágyjunk az Ő által meghatározott rendeltetésünk betöltésére. Az önmagunk megismerésére való törekvés azonban nem képes visszaállítani minket arra a pályára, amin haladva be is tudjuk tölteni ezen rendeltetésünket. Ehelyett inkább arra kell törekednünk, hogy Istent megismerjük, és azt is meg kell engedjük Neki, hogy Ő nyilatkoztassa ki nekünk azt az egyedi rendeltetést, amit személyesen nekünk szánt. Szent Lelke erejére támaszkodva Igéje szilárd alapján kell megvetnünk lábainkat, hogy valóban meggyógyulhassunk és megszentelődhessünk (János 17:17).
Megjegyzésként álljon itt, hogy a jelen cikkünkben bemutatott ismeretek jó része a következő, magyar fordításban meg nem jelent könyvekből származnak: Modern Psychotherapies: A Comprehensive Christian Appraisal, írta Stanton L. Jones és Richard E. Butman, valamint Theory and Practice of Counseling and Psychotherapy, írta Gerald Corey.
English
Mi az a személyközpontú terápia, és biblikusnak tekinthető-e?
