Kérdés
A kereszténység számos vallási gyakorlata és hagyománya valóban pogány eredetű?
Válasz
Frank Viola és George Barna szerzők 2008-as, Pogány kereszténység című könyvükben számos, az egyházakban mára általánosan elterjedt gyakorlat meglepő, vagy inkább megrázó eredetét mutatják be. A Pogány kereszténység szerzői azt állítják, hogy számos elterjedt egyházi gyakorlat / hagyomány valójában a pogányságban (vagyis a nem-keresztény vallásokban)-, nem pedig a Bibliában gyökerezik. De vajon helytálló-e az az állítás, mely szerint a modern kereszténység számos vallási gyakorlati pogány eredetű? A Biblia egyházról szóló tanítása vajon tényleg alátámasztja mindazt, ami egy gyülekezetben tipikusan történik?
Sok keresztény felismeri és elismeri, hogy egynéhány pogány eszme és gyakorlat valóban beszivárgott a keresztény egyházba. A korai keresztények sajnos sok olyan dolgot újra behoztak, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által már rég eltörölt és semmissé tett. Jézus áldozata eleget tett Isten követelményeinek (betöltvén Isten tökéletes mércéjét), ezzel pedig minden további áldozattétel szükségessége egyszer és minden korra megszűnt (Zsidókhoz 7:27; 10:10; 1.Péter 3:18). A korai egyház az úrvacsora ünneplését az őket ért pogány befolyások miatt Krisztus egyszeri áldozati haláláról való megemlékezés helyett, Jézus (minden napi) újraáldozásává / újra-felajánlásává torzította. Jézus tökéletes áldozata a hivatalos és a hivatásos papság szükségességét is eltörölte (Zsidókhoz 10:12-14), és helyette a “papok” országát hozta létre (Jelenések 1:6; 5:10). A korai egyház, újfent a pogányság befolyása alá jutva, viszont újra felállította a papság intézményét, ezzel pedig gátat emelt-, vagy pontosabban súlyos elválasztó függönyt vont az “egyszerű” hívő és Isten közé (1.Timótheushoz 2:5; Zsidókhoz 9:15). Előztesen legyen azonban elég ez a két negatív példa, holott valójában nem kettőt-, de nem is kétszer kettőt lehetne sorolni.
A legtöbb keresztény teljes szívéből egyetért azzal, hogy az effajta hiedelmeket / vallási gyakorlatokat ki kell vetni, velük szembe pedig a bibliai igazságot kell magasra emelni. Az alábbiakban a Pogány kereszténység című könyv által felvetett elsődleges (problémás) témákat tárgyaljuk.
A templom épülete. Az Újszövetség feljegyzi, hogy az első keresztények otthonaikban gyűltek össze (Apostolok Cselekedetei 2:46; 5:42; Rómabeliekhez 16:5; 1.Korinthusbeliekhez 16:19). Isten Igéjéből kitűnik, hogy sem Jézus, sem pedig az apostolok nem buzdították a keresztényeket templomok / egyházi épületek emelésére. A János apostol evangéliumának 4:21-24 igeversében Jézus épp azt jelenti ki, hogy eljön az idő, mikor az istentisztelet nem bizonyos helyekhez, vagy valami élettelen épülethez lesz kötve. A keresztény hit első néhány száz évében alig-alig keletkeztek templomépületek. A keresztények csak akkor kezdtek templomokat építeni, amikor Konstantin és az őt követő római császárok a Római Birodalom hivatalos vallásává tették a kereszténységet. Ez időkben “előfordult” ám, hogy az ún. keresztények – római katonák segítségével – pogány templomokat foglaltak el, majd (a ma is ismert)
keresztény templomokká alakítva azokat “keresztényesítették”, vagy inkább “katolizálták” az eredetileg pogány isteneknek szentelt épületeket.
A keresztények templomépítése nyomán több probléma is felütötte fejét. Először is, az emberek valamiféle “szent helynek” kezdték tekinteni a templomot. Ez azt eredményezte, hogy azt, ami a templomépületen belül zajlik, gondosan különválasztották mindattól, ami a templomépületen kívül folyik. Egyesek között így jól megfért a kirívó gonoszság és a mindennemű erkölcstelenség, amennyiben arra a templom épületén kívül került sor, míg legalábbis a templomon belüli viselkedésük makulátlan volt. Másodszor, egyesekből egyszerűen kiveszett annak a valósága, hogy Isten omniprezens, azaz mindenhol jelen van. Feledésbe merült azon bibliai tény, mely szerint Istennel bárhol közösségre lehet lépni, helyébe pedig az a gondolat lépett, hogy a templomépület és/vagy a templomépületben lévő oltár az egyetlen hely, ahol fel lehet venni a kapcsolatot Istennel. Harmadszor, egyesek annak tényét is szem elől veszítették, hogy az egyházat a Krisztusban hívő, testileg és szellemileg élő emberek alkotják, és ehelyett úgy kezdtek arra gondolni, mint valami kőépületre.
De a templomépület ideája vajon tényleg pogány dolognak számít? Az, hogy a Biblia valóban nem utasítja a keresztényeket arra, hogy templomépületeket emeljenek, már tényleg azt jelenti, hogy nem helyes, hogy egyházi vagy gyülekezeti épületünk legyen? Annak ténye, hogy a Biblia egy adott dolgot nem ad parancsba, még nem jelenti, hogy ellenzi is azt. A Biblia valóban nem buzdít arra-, de nem is ellenzi, hogy a keresztények olyan épületekben gyűljenek össze, melyeket kifejezetten a közös istentisztelet céljára hoztak létre. A gyülekezeti épület kérdése tekintetében döntő fontosságú felismerni a leírtak és az előírtak közötti különbséget. Az Újszövetség leírja, hogy az első keresztények otthonaikban gyűltek össze. Az újszövetségi Ige viszont nem előírja azt, hogy a keresztényeknek kizárólag csak otthonokban szabad találkozniuk. Egy olyan egyházi épület, amelyben valóban az egyházról szóló bibliai igazságot hirdetik (értsd az Úr Jézus által létrehozott természetfeletti élő szervezetről-, nem pedig az ember által létrehozott felekezetekről, meg díszes kőrakásokról szóló igazságot – a fordító megjegyzése), semmiképp sem bibliaellenes. Nem maga az épület koncepciója a bibliaellenes – sokkal inkább az épülethez gyakran kapcsolódó (emberi) hiedelmek a nem biblikusak.
Az egyház struktúrája. Manapság sok gyülekezetben van egy, az istentisztelet lebonyolítására vonatkozó meghatározott struktúra. Az istentisztelet szerkezeti felépítése gyülekezetenként némileg eltérő lehet, a központi elemek viszont azonosak: bejelentések, közös imádat, találkozás és köszöntés, ima, prédikáció, záró ének. Az istentisztelet ezen rendje és szerkezete egyes gyülekezetekben olyan merev, hogy attól nem lehet eltérni. Más egyházakban azonban van némi rugalmasság. Bárhogy is legyen, az Újszövetségben nem szerepel az az elv, mely szerint a gyülekezeti egybejövetel ilyen merev szerkezetű kell legyen. Ha egy egyháznak ilyen merev struktúrái vannak, az inkább megfojtja, mintsem elősegíti az igaz istentiszteletet és (a hittestvérek közötti) közösséget.
A Korinthusbeliekhez írt első levél 14:40-es igeverse ma is így tanít minket: “Azonban minden a megfelelő módon és szép rendben történjen közöttetek!” (EFO 2012). A rendezettség és a strukturáltság nem bibliaellenes. A merevség és a törvénykező szemlélet viszont már az. Minden gyülekezetnek gondot kell fordítania arra, hogy istentiszteletei átgondolt felépítésűek legyenek, mikor azonban egy
istentisztelet már annyira strukturálttá válik, hogy maga a túlszervezettség gátolja a (szellemi) bevonódást, a szabadságot, és a Lélek mozgását, az már nem biblikus.
Egyházi vezetés. Tagadhatatlan, hogy a Biblia tanítása szerint az egyháznak istenfélő vezetése kell legyen (1.Timótheushoz 3:1-13; 5:17-20; Tituszhoz 1:6-9; 1.Péter 5:1-4). A korai egyház fogta a (biblikus) egyházvezetés koncepcióját, majd különböző pogány behatások nyomán – sajnálatos módon – papsággá alakította azt. Bár a legtöbb protestáns és evangélikus egyház nem a pap szóval illeti vezetőségét, bizonyos esetekben azonban a lelkipásztor/prédikátor nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be, mint egy pap. A lelkipásztoroktól sokszor elvárják, hogy minden-, vagy majdnem minden szolgálati tevékenységet maguk végezzenek. A papság ezen koncepciójának a kereszténységbe való újbóli bevezetése eredményezte azt, hogy a hívők bibliai identitása, miszerint mindegyikük szent, szolgáló és pap, egyszerűen elveszett. Ez kiégett-, vagy épp túlságosan tekintélyelvű lelkipásztorokat eredményez az egyházi vezetésben. Ennek pedig a gyülekezet tagjaiban megnyilvánuló passzivitás és tétlenség lehet az eredménye.
Azon elképzelés, mely szerint egy keresztény minden lelkesedés nélkül elénekelhet egy pár dicsőitő éneket, egykedvűen megrázhatja néhány mellette álló kezét, valós odafigyelés nélkül hallgathat egy prédikációt, majd vonakodva, fél-szívvel adakozhat – és mindezzel már be is töltötte a gyülekezetben való szerepét – teljesen bibliaellenes. A gyülekezet a(z) (szellemileg) egészséges közösség, az aktív részvétel és a kölcsönös épülés helye. A Korinthusbeliekhez írt első levél 12. fejezete az egyházat egy emberi testhez hasonlítja. Márpedig a test minden egyes tagjának jól kell működnie ahhoz, hogy képes legyen betölteni azt a szerepet, amire hivatott.
(4) A prédikáció. A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy Isten Igéjét tanítani kell (1.Timótheushoz 4:11; 2.Timótheushoz 4:2). Tagadhatatlan tehát, hogy igenis helyénvaló az, hogy egy istenfélő ember prédikáció / szónoklat formájában tanítsa a többi hívőt. Az ennek kapcsán felmerülő probléma az, hogy sok gyülekezet beleesik abba a csapdába, hogy egyetlen embert tesznek meg egyedüli tanítónak. Egy további probléma az, hogy a gyülekezetek – akár szándékosan, akár szándékon kívül – azt az elképzelést közvetítik, hogy a prédikáció passzív hallgatása az egyetlen, amit Isten megkíván az egyes hívektől. A Timótheushoz írt második levél 2:2 igevers tanúsága szerint Pál apostol arra bátorítja Timótheust, hogy bízza a tanítást olyan “hív emberekre” (figyelem: többesszám), akiket a Szent Lélek felruházott a tanítás ajándékával. A probléma első sorban nem a (hallgatóság) részvételét nem igénylő prédikációval van, hanem azon lehetőség hiányával, hogy mások is taníthassanak, és/vagy a tanításra való hajlandóság kiveszésével, ellaposításával. A gyülekezet egyik célja az kell legyen, hogy tanítványokat-, nem pedig bio- padmelegítőket neveljen ki. Számos gyülekezet sokkal jobb munkát végezhetne annak területén, hogy felismerje tagjaiban a tanítás ajándékát, valamint hogy képezze és bátorítsa őket arra, hogy éljenek ezzel az ajándékkal. Ugyanakkor senkinek nem szabad tanítói pozícióra törekednie, hacsak valóban nem kapott ajándékot a Szent Lélektől. (Ez utóbbit hittestvérek bizonyságtétele igazolja, akik tanúságot tehetnek ezen ajándék meglétéről az adott testvérben.) Sőt, mi több, Jakab apostol levelének 3:1 igeverse ekképp figyelmeztet minket: “Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen.”
Tagadhatatlan, hogy a pogány eszmék és (vallási) gyakorlatok már régen betüremkedtek a keresztény egyházba (ez a folyamat pedig mind a mai napig tart). Ha eltérő mértékben is, de minden egyházban vannak olyan gyakorlatok, melyek nem teljesen a Szentíráson alapulnak, legyen szó akár magáról az egyes vallási gyakorlatokról, akár egy (egyébként bibliai) gyakorlatról kialakított hamis nézetről.
Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy ez még nem jelenti azt, hogy ezen gyakorlatok pogánynak vagy helytelennek tekinthetőek. Az egyes egyházak akkor járnának el igazán bölcsen, ha módszereiket és motivációikat folyamatosan újraértékelnék, hogy így megbizonyosodhassanak arról, hogy azok biblia szempontból szilárdak-e. Míg egyetlen egyházi gyakorlat sem mondhat ellent a Szentírás tanításának, addig egy adott egyházi gyakorlat nem kell betűről-betűre a Biblia tanításának megfeleljen ahhoz, hogy életképes választásnak bizonyuljon. Csupán attól tehát, hogy egy adott (vallási) gyakorlat nem szerepel a Bibliában, még nem válik (automatikusan) pogánnyá. Továbbá attól, mert egy adott vallási gyakorlatnak pogány eredete van, még nem válik máris bibliaellenessé. A “pogány kereszténység” elkerülésében kulcs szerepet játszik az, hogy minden hitbéli meggyőződésünket és vallási gyakorlatunkat a Szentírás tanításával vessük össze, hogy így minden olyan dolgot eltávolíthassunk, ami ellentmond annak, amit a Biblia az egyháznak előír. Azon kérdéseket pedig, melyekről a Biblia nem nyilatkozik, a gyülekezet vezetőségének imádságban kell körbejárnia, hogy így derítse ki, folytassa-e azokat, vagy sem.
English
A kereszténység számos vallási gyakorlata és hagyománya valóban pogány eredetű?
