Monergizmus kontra szinergizmus – melyik a helyes?


Kérdés: Monergizmus kontra szinergizmus – melyik a helyes?

Válasz:
Ez a kérdés már évszázadok óta heves vita tárgyát képezi az egyházban. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a vita magának az evangéliumnak a magját érinti. Először is, nézzük meg, mit jelentenek a kifejezések. Amikor monergizmusról és szinergizmusról beszélünk, teológiai értelemben azt kérdezzük, hogy ki viszi véghez a megváltást. A monergizmus, amely egy összetett görög szóból („egyedül dolgozik") származik, azt tartja, hogy Isten egyedül viszi véghez a megváltást (üdvözítést). Ezt a nézetet elsősorban a kálvinista és református felekezetek vallják, és szorosan kapcsolódik az ún. „kegyelem taná"-hoz. A szinergizmus, amely egy összetett görög szóból („együtt dolgozik") származik, azt tartja, hogy Isten velünk együtt viszi véghez a megváltást (üdvözítést). Míg a monergizmus Kálvin János nevéhez fűződik, a szinergizmus Jakob Arminiushoz köthető, akinek a nézetei nagymértékben formálták a modern evangéliumi közösséget. Nem Kálvin és Arminius alkották meg ezeket a nézeteket, de ők a kálvinizmus és arminianizmus legismertebb képviselői.

A 17. század elején heves vita folyt e két nézet felett, mikor is az arminiánusok kiadták A remonstránsok öt cikkét, amely dokumentumban kifejtették, miben különbözik a teológiájuk Kálvin és követőinek teológiájától. A vita sarkalatos kérdése, hogy feltétel nélküli-e (kálvinizmus) a kiválasztás, vagy feltételhez kötött (arminianizmus). Ha valaki a feltétel nélküli kiválasztásban hisz, akkor az üdvösség monergista megközelítése felé hajlik. Ezzel szemben, ha valaki azt hiszi, hogy a kiválasztás az alapján történt, hogy Isten előre tudta, ki fog benne hinni, akkor a szinergista nézet felé hajlik.

A Westminsteri Hitvallás a feltétel nélküli kiválasztást így határozza meg: „Isten azokat az embereket, akiket az életre predestinált, mielőtt a világ alapjai lehelyeztettek, az Ő örökkévaló és változhatatlan célja, titkos tanácsvégzése és jótetszése szerint, Krisztusban az örökkévaló dicsőségére választotta. Őket az Ő ingyen kegyelméből és szeretetéből választotta ki, nem azért mert feltételként vagy okként hitet, jócselekedeteket, kitartást vagy bármi mást látott volna előre teremtményeiben, mely Őt arra indította volna, hogy ezt megtegye. Mindezt dicsőséges kegyelmének dicséretére tette." (WH, III.5; http://www.reformatus.net/westminsteri-hitvallas#3; kiemelés tőlem). Mint láttuk, a feltétel nélküli kiválasztás tana szerint Isten csakis a maga jótetszése szerint választott ki némelyeket, semmi más kritérium alapján. Továbbá, a kiválasztás nem az alapján történt, hogy Isten előre látta az adott személy hitét vagy jó cselekedeteit vagy az ezekben való kitartást.

Két klasszikus igeszakasz igazolja ezt a nézetet: Az egyik az Efezus 1:4-5: „... a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy bennünket a saját népévé tegyen, akik az ő szemében szentek és tökéletesek. Szeretetétől indíttatva előre elhatározta, hogy Jézus Krisztus által a saját gyermekeivé fogad bennünket. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki" (Egyszerű). E szakasz szerint Isten azért választott ki minket már a világ teremtése előtt, hogy Krisztusban legyünk – szentek és tökéletesek –, és ez a kiválasztás a jótetszése alapján történt. A másik szakasz a Róma 9:16: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." Isten nem az alapján választott ki, amit teszünk vagy hiszünk, hanem kizárólag a kegyelmének belátása szerint.

A kálvinizmus lényege és a monergizmus tétele az, hogy Isten konkrétan üdvözít embereket, nemcsak lehetővé teszi az üdvösséget. Mivel minden ember bűnben születik és bukott természete van (teljes romlottság), mindig elutasítja Istent, ezért Istennek kell tevékenyen részt vennie a választottak megváltásában, anélkül, hogy azoknak előbb bármit tenniük kéne – pl. hinni. Ahhoz, hogy az üdvösség és örökélet áldása kiáradhasson a választottakra, Istennek először engesztelést kell bemutatni a bűnökért (korlátozott engesztelés). Ez a kegyelem és üdvösség aztán érvényes lesz a választottakra, és így a Szentlélek, az által, hogy megeleveníti a lelküket, és odavonzza az üdvösséghez, érvényesíti az üdvösséget a kiválasztottakra (ellenállhatatlan kegyelem). Végül azok, akiket Isten megváltott, azokat mindvégig megőrzi (szentek állhatatossága). Az üdvösség az elejétől a végéig (minden vonatkozásában) Isten és csakis Isten munkája – és ez monergizmus! A lényeg, hogy konkrét emberek üdvözülnek – a választottak. Vegyük a Róma 8:28-30. Ebben az igeszakaszban egy csoportot látunk, akiket Isten az „elhatározása szerint elhívott". Ez a csoport azokból az emberekből áll, „akik Istent szeretik". Ezek ugyanazok az emberek, akiket a 29-30. versekben eleve ismert, elrendelt, elhívott, megigazított és megdicsőített. Isten az, aki elvezeti ezt a csoportot (akik Istent szeretik, a választottak), az eleve ismerettől a megdicsőülésig, és senki sem veszik el útközben.

A szinergizmus alátámasztására nézzük most meg A remonstránsok öt cikkét. „Isten, az Ő örök és megmásíthatatlan célja által, amelyet Jézus Krisztusban, az Ő Fiában jelentett ki, a világ kezdete előtt elhatározta, hogy a bukott, bűnös emberi fajból Krisztusban, Krisztus érdeméért és Krisztus által megváltson – azokat, akik a Szentlélek kegyelme által hinni fognak az Ő Fiában, Jézusban, és kitartanak a hitben és a hitnek való engedelmességben, e kegyelem által, mindvégig; és másfelől, a javíthatatlanokat és hitetleneket bűnben és az ítélet alatt hagyjon, és elítélje őket, mint Krisztustól idegeneket, ahogy az az evangéliumban olvasható a János 3:36 szerint: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta" (Öt cikk, 1. cikk; kiemelés tőlem). Itt azt látjuk, hogy az egyén hite és kitartása feltétele az üdvösségnek. A feltételes kiválasztás tana az üdvösségünk döntő faktorát egyértelműen ránk helyezi, azon képességünkre, hogy Jézust választjuk-e és benne maradunk-e. Az arminiánusok erre azt mondják, hogy ez a képesség, hogy Jézust válasszuk, az általános kegyelem eredménye, amelyet Isten először mindenkinek felajánl, és amely eltörli a bukás hatásait, és lehetővé teszi az ember számára, hogy tetszése szerint elfogadja vagy elutasítsa Krisztust. Más szóval, Istennek tennie kell valamit, ami lehetővé teszi az üdvösség melletti döntést, de végső soron a saját döntésünk üdvözít. Az első cikkely alátámasztásaként használt igeszakasz minden bizonnyal azt mondja, hogy aki hisz, annak örök élete van, és aki elutasítja a hitet, annak nincs örök élete, ezért úgy tűnhet, hogy hogy van némi bibliai alapja ennek a tannak. Ezért a szinergista megközelítés azt mondja, hogy Isten lehetővé teszi az üdvösséget, de a mi döntésünktől függ, hogy konkrétan üdvözülünk-e.

Míg tehát a monergizmus azt állítja, hogy Isten szükséges és elégséges feltétele az üdvösségünknek, addig a szinergizmus elismeri, hogy Isten szükséges feltétele az üdvösségnek, de nem elegendő. A saját szabad akaratunk plusz Isten tevékenysége együtt lesz elég. Ha logikusan gondolkodunk, akkor rájövünk, hogy a szinergizmus hol téved: hogy Isten gyakorlatilag senkit sem üdvözít. Ez alapján az üdvösség teljes felelőssége a mi vállunkon van, mivel mi tesszük az üdvösséget valóságossá azáltal, hogy hitünket Krisztusba vetjük. Ha Isten senkit sem üdvözít ténylegesen, akkor előfordulhat, hogy soha senki nem üdvözül. Ha Isten senkit sem üdvözít ténylegesen, akkor mivel magyarázzuk az olyan erőteljes szakaszokat, mint a Róma 8:28-30? Ebben a szakaszban a görögben minden ige aorist indikativuszban van, ami azt jelenti, hogy a szóban forgó cselekvés befejeződött – a lehetőségek nem kapnak teret. Isten szemszögéből az üdvösség már megvalósult. Továbbá a negyedik cikk azt állítja, hogy az Isten kegyelmének ellen lehet állni, míg az ötödik azt, hogy azok, akik Isten kegyelme mellett döntöttek, ki is eshetnek ebből a kegyelemből, és visszafordulhatnak ehhez a jelenlegi gonosz világhoz, megfosztva magukat a kegyelemtől. Ez a nézet ellentmond a Szentírás világos tanításának, amely a hívők örök biztonságáról beszél.

Ha ez az eset áll fenn, akkor mit kezdünk a feltételes kiválasztást alátámasztó igével (János 3:36)? Tagadhatatlanul hit szükséges ahhoz, hogy az üdvösséget „elkönyvelhessük" az életünkben, de hol a helye a hitnek az üdvösség rendjében (ordo salutis)? Visszatérve a Róma 8:29-30-hoz, az üdvösségnek egy logikus folyamatát látjuk. A megigazulás, ami a hit általi üdvösség kérdésében fontos szerepet játszik, a negyedik a sorban, az eleve ismerést, elrendelést és elhívást követően. Az elhívás maga is további négy részre bontható: újjászületés, evangelizálás, hit és megtérés. Más szóval, a hívás (amit a református teológusok hathatós hívásnak neveznek) első fázisa az, hogy a Szentlélek ereje újjászül bennünket (János 3:3). Ezután jön az evangélium hirdetése (Róma 10:14-17), amit a hit és megtérés követ. Mielőtt azonban minderre sor kerülhetne, ezt logikusan meg kell előzze az eleve ismeret és predestináció (elrendelés).

Ezzel eljutottunk az eleve ismeret kérdéséhez. Az arminiánusok azt állítják, hogy az eleve ismeret azt jelenti, hogy Isten eleve ismeri a választottak hitét. Ebben az esetben Isten kiválasztása nem az Ő tetszése szerint történik, hanem a mi döntésünkön, hogy Őt választjuk a bukott állapotunktól függetlenül, ami a Róma 8:7 szerint ellenséges Istennel, és képtelen Őt választani. Az eleve ismeret arminiánus tana egyben ellentmond annak a világos tanításnak, amelyet a feltétel nélküli kiválasztás alátámasztására hozott szakaszokban látunk (Efezus 1:4-5, Róma 9:16). Ez a nézet lényegében megfosztja Istent a szuverenitásától, és az üdvösség felelősségét teljesen a teremtmény vállaira helyezi – arra a teremtményre, amely teljesen képtelen megváltani önmagát.

Összefoglalásként, a logikai bizonyítékok és a bibliai bizonyítékok az üdvösség monergista megközelítését támasztják alá: Isten az üdvösségünk szerzője és beteljesítője (Zsidók 12:2). „... aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára" (Filippi 1:6). A monergizmus nemcsak az üdvösség-képünket befolyásolja, hanem az evangelizálást is. Ha az üdvösség csakis Isten üdvözítő kegyelmén múlik, akkor nincs helye a dicsekvésnek, és minden dicsőség Istent illeti (Efezus 2:8-9). Továbbá, ha Isten ténylegesen üdvözít embereket, akkor az evangelizációs törekvéseink tényleg gyümölcsöt fognak teremni, mert Isten megígérte, hogy a választottakat üdvözíti. A monergizmus nagyobb dicsőséget tulajdonít Istennek!

English


Vissza a magyar oldalra
Monergizmus kontra szinergizmus – melyik a helyes?