settings icon
share icon
Kérdés

Miért van az, hogy a négy evangélium látszólag másképp közvetíti a megváltás üzenetét, mint az Újszövetség egyéb könyvei?

Válasz


Jó, ha szemeink előtt tartjuk, hogy a Biblia egésze egy egybefüggő üzenetrendszer. Míg a négy evangéliumot megelőző szent iratok mintegy elővételezik és előkészítik az Eljövendő színre lépését, addig az azokat követő könyvek inkább visszatekintenek az Úr Jézusra, és magyarázó jellegűek. A teljes Biblián végighúzódik a hit vörös szálfonata - Isten, tőlünk emberektől, ugyanis mindig csak hitet kíván (1.Mózes 15:6; Zsoltárok 2:12; Habakuk 2:4; Máté 9:28; János 20:27; Efézusbeliekhez 2:8; Zsidókhoz 10:39). Megváltásban csak akkor lehet részünk, ha teljes szívből bízunk Istenben, és mindannak valósságában, amit értünk tesz. Önnön tetteink által viszont sosem.

Minden egyes evangélium Jézus Krisztus földi szolgálatának más-más vonását emeli ki. Máté, aki első sorban zsidó hallgatóságnak írt, azt hangsúlyozza, hogy Jézus hogyan töltötte be az ószövetségi próféciákat, ezzel is bizonyítva, hogy Ő a rég várt Messiás. Márk egy gyors-ütemű, sűrű cselekményű beszámolót közöl, amiben első sorban Jézus számos csodás tettét rögzíti, viszont így kevesebb hely marad az Úr nagyobb lélegzetvételű tanításainak. Lukács Jézust a világ minden betegségének – így magának a halál betegségének is – gyógyítójaként ábrázolja, miközben tökéletes emberi mivoltát-, valamint a gyengék, szenvedők, megvetettek iránti igaz emberi törődését örökíti meg. János apostol Jézus isteni természetét állítja fókuszba, amint olyan beszédeket és tanításokat idéz, és olyan “jelekről” emlékezik meg, melyek mind azt bizonyítják, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.

A négy evangélium együttes erővel tesz bizonyságot az Úr Jézus Krisztusról, és ezzel gyönyörűen portretizálja Krisztus teljességgel isteni, és teljességgel emberi mivoltát. Meglehet, hogy az egyes evangéliumok témája/motívumai némileg eltérnek egymástól, mindannyiuk főszereplője azonban mégis maga Isten. Mindegyikük pontosan annak mutatja be Krisztust, Aki valójában, vagyis akként a Megváltóként, Aki életét önszántából áldozta fel a bűnös emberiségért. Az szintén önmagáért beszél, hogy mindegyik evangélium megemlékezik Jézus Krisztus testbeni feltámadásáról. Láttassák királynak, alázatos szolgának, az Ember Fiának, vagy Isten egyszülött Fiának a Megváltó Krisztusunk személyét, közös céljuk mindig az, hogy az embereket igaz hitre vezessék.

A következőkben az evangéliumok tanításait vesszük közelebbről szemügyre. János evangéliuma a hitre néző számos kijelentést és felszólítást tartalmaz. Ezek teljességgel igazodnak az ihletett sorok mennyei Szerzőjének szándékához: “Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében” (János 20:31). A többi szinoptikus, azaz “együttlátó” három evangélium, legalább ilyen jól láthatóan emeli ki a Jézusba vetett bizalom fontosságát. És ha talán nem is olyan nyílt egyszerűséggel hívnak (f)el a hitre, mint a János által közvetített igék teszik, az ilyen irányú szándékuk legalább annyira egyenesszívű, mint János motivációja.

Jézus nyíltan hirdeti az igazságosság elengedhetetlen szükségességét, és a bűn végső büntetéséről, a tüzes tóban való agóniáról legalább ilyen világosan beszél, mikor minden hallgatóját óvva int attól. Fontos már itt leszögeznünk, hogy Jézus sosem az ember vélt igazságosságára, hanem mindig Isten igazságára utalt, magát pedig az ebbe az igazságosságba elvezető egyetlen útként állította be. Krisztus nélkül ugyanis Isten igazságának még a közelébe sem juthatunk, a második – lelki – halál viszont elkerülhetetlen. A hegyi beszéd (Máté 5-7 fejezete) igen jól példázza az előbbi megállapításokat.

- A hegyi beszédet Jézus az áldott élet jellemzésével kezdi (Máté 5:1-12). A boldogokról szóló írás nem valamiféle útmutató a igazságossághoz, hanem nemes egyszerűséggel azt rögzíti, hogy mi is a valós igazságosság.

- Jézus személyében töltötte be az ószövetségi törvényeket, tehát joggal mutatja be így magát (Máté 5:17-18). Az előbbi egy kulcsfontosságú ige, hiszen ahhoz, hogy Isten szemében valóban igazak lehessünk, be kellene tartsuk a törvény összes rendelését. Mi emberek erre nyilvánvalóan képtelenek vagyunk, az Úr Jézus viszont afelől biztosít bennünket, hogy Ő megteszi mindezt helyettünk.

- Az Úr Jézus azt is világosan elmondja, hogy nincs az a mennyiségű vagy minőségű jó tett, mely képes lenne bejuttatni minket a mennybe (Máté 5.20). Ez igehirdetésének egy további központi eleme. A farizeusok koruk legvallásosabb emberei voltak, Jézus mégis azt mondja róluk, hogy még ők sem elég jók ahhoz, hogy saját érdemeik által kapjanak bebocsátást Isten örök nyugalmába. Majd nyomban azzal folytatja, hogy a vallás és a vallási rendszerek egyszerűen képtelenek kimenteni lelkünket a kárhozatból. Ő viszont erre is képes.

- Jézus tovább mélyíti az igazságosságról alkotott fogalmunkat, mikor azt Isten mércéje szerint definiálja újra. Ezzel egyidejűleg szembeállítja azt a törvényről való ember-alkotta elképzelésekkel (Máté 5:21-48), és az ószövetségi törvények mögött meghúzódó valós isteni szándékot is felfedi. A mérce azért (is) olyan magas, hogy még a legodaszántabb életű vallásos személy se legyen képes önmagát önerejéből önnön dicsőségére igaznak beállítani Isten színe előtt. Isten mindenkinek kegyelmi ajándékként adja az örök életet, aki csak elkéri és elfogadja azt Tőle.

- Három széles körben elterjedt vallási tevékenységet is képmutatásnak nevez, ha és amennyiben azokat csak azért cselekszik, hogy más embereknek mutassák vélt jóságukat (Máté 6:1-18). Ezek a következők: alamizsna adása (adakozás), imádkozás, és a böjt. Jézus mondandója középpontjában – az előbb említett törvényekkel egyetemben – az ember szívének valós állapota áll, vagyis nem azok a cselekedetek, melyek külső szemmel is láthatóak.

- Arra is figyelmeztet minket, hogy “sokan” lesznek az ítélet napján, akiktől Isten annak ellenére is el fog fordulni, hogy saját nézetük szerint nagy tetteket vittek véghez Isten nevében (Máté 7:21-23). Jézus ezt azzal indokolja, hogy valójában sosem “ismerte” őket, vagyis hogy ezek az emberek, sosem engedték be Jézust igazán a szívükbe. Nem volt Vele élő kapcsolatuk, csupán “jó” tetteket tudnak felmutatni. Azok viszont messze elégtelenek.

- Jézus azzal a hallatlan kijelentéssel zárja a hegyi beszédet, hogy egyedül az Ő személye az alapja és a sarokköve minden ember szellemi életének (Máté 7:24-27). Az Ő “beszédének a meghallása”, vagyis az annak való szívbéli engedelmesség, elegendő ahhoz, hogy minden más összeeszkábált fundamentumot lebontsunk. Ezzel egyszersmind az Ő tévedhetetlen isteni mivoltára való hitre apellál.

Összefoglalásképpen tehát azt mondhatjuk, hogy a Jézus a hegyi beszédben aprólékosan elemeire szedi a farizeusi vallásosság jó tettekbe vetett tévhitét, világosan rámutat Isten szentségére, melyet önerőnkből el nem érhetünk, valamint saját személyét ajánlja fel, mint az Istennek tetsző Istentisztelet egyetlen alapját. Jézus igehirdetésének befogadását természetesen a személyébe vetett hit kell megelőzze.

Máté evangéliuma a hit elengedhetetlen szükségességét hangsúlyozza a következő igeversekben. Az otthoni Biblia-tanulásunk elősegítendő, álljon itt egy felsorolás a teljesség igénye nélkül: Máté 8:10, 13, 26; 9:2, 22, 28-29; 12:21; 13:58; 14:31; 15:28; 16:8; 17:17; és 18:6. A következő párbeszédben Máté különös pontossággal rajzolja ki, hogy Jézus Krisztus valóban Isten egyszülött Fia: “Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:15-17).

Márk evangéliuma, más igehelyekkel egyetemben, ezekben az igerészekben hivatkozik a Jézus Krisztusba vetett hitre: Márk 1:15; 2:5; 4:40; 5:34, 36; 6:6; 9:19, 23, 42; 10:52; 11:23; valamint 16:14. Lukács apostol pedig következő igerészekben Jézus Krisztusba vetett hit fontosságára mutat rá: Lukács 5:20; 7:9, 50; 8:12, 25, 48, 50; 9:41; 12:28, 46; 17:19; 18:8, 42; és 24:25. Minél inkább egy egységes üzenetként tekintünk a teljes Szentírásra, annál inkább fel fogjuk ismerni, hogy pontosan egy, azaz egy megváltó örömhír létezik. Ennek az üzenetnek a teljes kibontását pedig a négy evangéliumban találjuk.

A négy evangélium után következő apostoli levelek ugyanezt a témát fejtegetik tovább, vagyis arról az üdvösségről szólnak, melyet a Jézus Krisztusba vetett hit által kapunk kegyelemből. Ennek megfelelően a Rómabeliekhez írt levél két fő mondandója Isten igazságossága, és a kegyelemből való - hit általi - megigazulás. Leegyszerűsítve az is igaz, hogy a Galátziabeliekhez-, de a Kolossébeliekhez írt levélnek is pontosan ez a fő csapásvonala. A Zsidókhoz írt levél írója Jézus Krisztus ószövetségi megjelenéseinek fontosságát hangsúlyozza, és így mutat a “hitünk fejedelmére és bevégzőjére”, a tökéletes Krisztusra (Zsidókhoz 12:2). A Korinthusbeliekhez-, az Efézusbeliekhez-, a Filippibeliekhez-, valamint a Thesszalonikabeliekhez írt első és második levél, de Timótheus és Titusz pásztori levelei, Filemon, Jakab, és Péter 1. és 2. levelei egytől-egyig a szent életet jellemzik, annak mind a személy-, mind pedig gyülekezet szintjén való vonatkozásait taglalják, valamint arról a jövőre néző nagy reménységünkről írnak, mely a Krisztusban elrejtett örök életünk természetes hozadéka. János három levele a hit alapjait idézi újra szívünkbe, de Júdás leveléhez hasonlóan azoktól is óv minket, akik a kétkedés szításával le akarnak téríteni minket az Útról. A Jelenések, az Újszövetség záró könyve, Isten az emberiségre vonatkozó tervének utolsó felvonását festi lelki szemeink elé, és külön foglalkozik azok sorsával, akik az Újszövetség egészében kinyilatkoztatott hitbe kapaszkodnak – vagyis mindazokkal, akik lelki üdvösségüket egyedül Jézus Krisztustól várják.

English



Vissza a magyar oldalra

Miért van az, hogy a négy evangélium látszólag másképp közvetíti a megváltás üzenetét, mint az Újszövetség egyéb könyvei?
© Copyright Got Questions Ministries