Mit értünk kulturális relativizmus alatt?


Kérdés: Mit értünk kulturális relativizmus alatt?

Válasz:
A kulturális relativizmus nézete szerint az ember minden szokása, hiedelmei és hite, valamint erkölcsisége, csak az adott szociális kontextuson belül értelemezendő, azaz teljesen relatív. A jó és a rossz fogalmai mindig csak az adott kultúrára érvényesek, tehát nem általános érvényűek. Ami az egyik társadalomban helyesnek minősül, azt egy másik társadalom már erkölcstelennek tekintheti, és mivel az erkölcsnek nem létezik egyetemleges mércéje, ezért senkinek sincs joga mások kulturális szokásait megítélni.

A kulturális relativizmus nézeteivel a modern régészet is messzemenőleg azonosulni tud. Úgy tartják, hogy minden egyes kultúra méltó a maga nemében, tehát valójában mindegyik kultúra egyenértékű. Az egyes kultúrák sokszínűségére nem tekinthetünk a jó és rossz, a helyes és a helytelen szűk erkölcsi kategóriái szorításában, még akkor sem, ha a különböző kultúrák egymásnak ellentmondó erkölcsi nézeteket vallanak. Korunk régészei szerint minden egyes kultúra az emberi lét egy-egy színárnyalatának legitim kifejeződése, így érdemes azokat egy teljesen semleges nézőpontból vizsgálni.

A kulturális relativizmus és az erkölcsi relativizmus közeli rokonok. Az utóbbi szerint az igazság mindig viszonylagos, helyzetfüggő, azaz relatív-, és nem abszolút természetű. Hogy éppen mi a helyes és a helytelen, azt kizárólag a személy vagy az adott társadalom határozhatja meg. Mivel maga az igazság fogalma is szubjektív, ezért nem lehet egy objektív mércével mérni az összes kultúrát. Senki sem mondhatja azt, hogy a másiknak igaza van, vagy éppen téved, hiszen minden csak a személyes vélemény függvénye, így az emberek társadalomként sem ítélhetnek meg egy másik társadalmat.

A kulturális relativizmus nem tulajdonít semmilyen inherens belső tulajdonságot egyik kultúra egyetlen szokásának sem. Sem jót, és sem rosszat. Tehát a maja kultúra öncsonkoló és emberáldozatot követelő kulturális szokásai sem nem jók, sem nem rosszak. Ezek pusztán kulturális sajátosságok. Valójában ez leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a nyugati kultúrkörben szilveszter estéjén sokan petárdáznak. A petárda és az emberáldozat egyaránt csak a különböző társadalmak különböző szocializációs termékei.

Mikor az ifjabb Bush elnök 2002 januárjában úgy hivatkozott a terrorista nemzetekre, mint a „gonosz tengelyére" (tengely a szó földrajzi értelmében), a kulturális relativizmus képviselői egy emberként hördültek fel. A relativisták számára az, hogy egy társadalom egy másik társadalmat gonosznak címkéz, vörös posztó. A jelenleg is folyamatban lévő törekvések, melyek a radikális iszlám megértését- és nem leküzdését- tűzik ki céljukul, jól jelzik a relativizáló szemlélet térhódítását. A kulturális relativisták szerint a nyugati világnak semmi joga sincs ahhoz, hogy saját nézeteit ráerőltesse a muzulmán világra. Ezekbe a „nézetekbe" persze az a „vélemény" is beletartozik, mely szerint a civil lakosság ellen elkövetett öngyilkos merénylet mindig — helyzettől függetlenül — helytelen és gonosz tett. Az egyes muzulmánok jihadba vetett hite épp annyi létjogosultsággal bír, mint a nyugati világ bármelyik másik hite, állítják. Azt sem mulasztják el hangoztatni, hogy az Egyesült Államok legalább annyira hibás a szeptember 11. terrortámadásokban, mint az azt elkövető terroristák.

A kulturális relativisták többsége már csak elvből is ellenzi a keresztény missziós munkát. Ha Isten élő és ható Igéjének magva emberi szívek termékeny talajába hull, akkor ott mindig valamilyen változás lép föl a szokások-, és így a kultúra területén is. Például mikor Don és Carol Richardson 1962-ben holland Új-Guineában az alföldi sawi törzsnek terjesztették az evangélium örömhírét, akkor a sawik megváltoztak: feladták régi szokásaikat, köztük a kannibalizmust, vagy özvegyek rituális feláldozását a férj halotti máglyájánál. A kulturális relativisták talán kulturális gyarmatosítással vádolhatják Richardsonékat, de legtöbben valószínűleg azt mondanák, hogy a kannibalizmus megszüntetése helyes dolog volt. ( A sawik megváltozásának teljes történetéért, valamint a keresztény misszió és a kulturális reformok viszonyáról lásd Don Richardson's könyvét, mely Peace Child címmel jelent meg.)

Keresztényként — a kulturális háttérre való tekintet nélkül — minden embert becsülünk, hiszen felismerjük, hogy minden ember Isten képére teremtetett (I.Mózes 1:27). Azt is elismerjük, hogy a különböző nyelvek és szokások különbözőségén keresztül egészen az anyagi kultúra diverzitásáig (étkezés, ruházkodás stb.) a kultúrák sokszínűsége egy gyönyörű dolog. Mindezt érdemes megőrizni, ápolni és értékként továbbadni. Mindemellett persze azt is tudjuk, hogy az ember eredendően bűnös természete miatt nem minden emberi hiedelem, szokás és gyakorlat Istennek tetsző, vagy akár a kultúra szempontjából előnyös. Az igazság nem szubjektív természetű (János 17:17). Az igazság egyetemleges, átfogó és örök érvényű, egy szóval abszolút. Létezik egy olyan Isten által megszabott erkölcsi mérce, melyet kivétel nélkül minden ember szívének táblájára bevésett. Isten pontosan ez alapján fog megítélni minden embert, bármilyen kultúrából származzék is (Jelenések 20:11-12).

Keresztény misszionáriusként nem az tekintjük feladatunknak, hogy elnyugatiasítsuk a világot, hanem azt, hogy elvigyük a megváltás örömhírét a föld legtávolabbi széleire éppúgy, mint a mellettünk lakó szomszéd néninek. Az evangélium üzenetének befogadása nyomán szociális reformok egész sora indulhat el. Az olyan szokások, melyek Isten erkölcsi mércéje szerint helytelenek, így például a bálványimádás, soknejűség, rabszolgaság intézménye stb. egyre jobban háttérbe szorulnak, majd végül teljesen eltűnnek, amint Isten Igéje győzedelmesen bevonul az emberek szívébe (Apostolok Cselekedetei 19. fejezet). Az erkölcsöt nem érintő kérdésekben pedig a misszionáriusok igyekeznek megőrizni és tisztelni azon emberek kultúráját, akiket szolgálni hivatottak.

English


Vissza a magyar oldalra
Mit értünk kulturális relativizmus alatt?