A "ki mint vet, úgy arat"- elve valóban a Bibliából származik?


Kérdés: A "ki mint vet, úgy arat"- elve valóban a Bibliából származik?

Válasz:
Ma azon kérdésre keressük a választ, hogy valóban a Bibliából származik-e a "ki mint vet, úgy arat" közmondás, továbbá hogy bibliai értelemben pontosan mit is jelent. A vetés és az aratás jelképe végigvonul az egész Szentíráson. Olyan — a képes beszédben is megjelenő — jelentéstartalomról van ugyanis szó, amit az emberek az egész világtörténelem alatt jól értettek. A föld mezőgazdasági megmunkálásának gyakorlata közel egyidős az emberiséggel. Ádám átkának egy része éppen az volt, hogy fáradságos munkával kell munkálja a földet, hogy az gyümölcsét megadja (hiszen paradicsomi állapotok között a föld munka nélkül is termett), és az sokszor így is csak "töviset és bogáncskórót" fog teremni neki. "Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe..."(1.Mózes 3:19) – mondja Isten Ádámnak és minden leszármazottjának. Ádám és utódai tehát, mind szó szerinti-, mind pedig átvitt értelemben, jól értették a "ki mint vet, úgy arat" — elvének valós jelentését.

A közszájon forgó "ki mint vet, úgy arat" szólás nagy valószínűséggel az Újszövetség egy vagy két igéje nyomán ment át a köztudatba. Az egyik ilyen ige a Korinthusbeliekhez írt második levél 9:6 igerészében található: "Azt mondom pedig: A ki szűken vet, szűken is arat; és a ki bőven vet, bőven is arat." A másik pedig a Galátziabeliekhez írt levél 6:7 igerészében olvasható: "Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is." Mindezekből általános elvként leszűrhető, hogy a vetés aratásban csúcsosodik ki. Ez éppúgy igaz ez a mezőgazdaságban, mint az élet más területein. Leszögezhetjük tehát, hogy a "ki mint vet, úgy arat"- elve bibliai eredetű.

Az Ószövetségben is találunk olyan igéket, amelyek ugyanezen elvet közvetítik: "A ki vet álnokságot, arat nyomorúságot;" olvassuk Salamon király Istentől való bölcseleteinek kimeríthetetlen tárházában, a Példabeszédek könyvének 22:8 igehelyén. Örökkévaló Istenünk Hóseás prófétán keresztül pedig ma is ilyen hatalmasan szól: "Istentelenséget szántottatok, álnokságot arattatok. Eszitek a hazugság gyümölcsét, mert bíztál a te utadban és vitézeidnek sokaságában!" (Hóseás 10:13). A Példabeszédek szellemi ajkairól — Isten megváltottjain keresztül — ma is színméz csöpög a bűn csalárdságában megkeseredett világunkba: "Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsokból megelégednek" (Példabeszédek 1:31). Mindegyik példából jól kitűnik, hogy mind a jó vetése-, mind annak aratása Isten igazságától szellemileg teljességgel elválaszthatatlan.

Míg megkérdőjelezhetetlen az a szellemi igazság, mely világosan kimondja, hogy ha bojtorjánt vetünk, akkor ne várjuk, hogy fügét fogunk aratni, addig a következő kijelentések sem veszítettek semmit érvényükből: "a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik" (Rómabeliekhez 5:20), és végtére "dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen" (Jakab 2:13). Istennek hála, hogy az Ő benne hívők nem csak azt a gyalázatot fogják aratni, ami a felemás vetésük szerinti jogos jussuk volna. Isten az elsőkhöz és az utolsókhoz is Isten, Ő fenntartja magának a könyörület jogát, mint ahogyan azt a minden embernél szelídebb Mózes prófétán keresztül is tudtunkra adja: "Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek" (Rómabeliekhez 9:15 vö. 2.Mózes 33:19). Kizárólag Isten együttérzésben gazdag irgalmának köszönhető, hogy minden bűnünk terhelő zsoldja ellenére is bemehetünk az Ő nyugodalmába, mert az Ő kegyelméből tartattunk meg, hit által, ami szintén az Ő ajándéka. A bűneink fertelmes vetését, az aratandó jogos kárhoztatásunkat, az Úr Jézus Krisztus szenvedte el helyettünk a kereszten. Magasztaltassék örökre az Ő mindenek felett magas Neve.

Ami azonban az ember szemében bűnei megérdemelt aratásának-, vétkei rothadt gyümölcseinek tűnik, az valójában sokszor nem is az. Jób szenvedésteljes csapásait szemlélve barátai meg voltak győződve róla, hogy Isten jogos büntetése esett rajta titkos bűneiért. Jób egyik barátja, a témáni Elifáz, így szólt hozzá: "A mint én láttam, a kik hamisságot szántanak és gonoszságot vetnek, ugyanazt aratnak" (Jób 4:8). Elifáz azonban nem csak azt illetően tévedett, hogy úgy vélte, Jób saját gonoszsága kenyerét eszi, hanem annak tekintetében is, hogy azt sugallta, helyes az embernek saját utai becsületességében bizakodnia (Jób 4:6). Az aratás Jób történetében csak a viszontagságairól szóló irodalmi remekmű (Victor Hugo véleménye) végén jön el, mikor Isten minden elvesztett javának kétszeresét adja vissza neki (Jób 42:10-17). Pusztán azért tehát, mert rossz dolgok érnek minket, nem feltétlenül igaz, hogy a vetésünk is volt rossz. A "ki mint vet, úgy arat" — elve ettől függetlenül és általánosan igaz, csak korlátolt emberi nézőpontunkból sokszor nem tudjuk helyesen behatárolni, hogy melyik következmény milyen okkal áll pontosan kapcsolatban, mint ahogyan annak is csak töredéket érjük fel, hogy Isten mennyi kiérdemelt rosszat hárít el-, és mennyi ki nem érdemelt áldásban részesít minden embert nap mint nap, legyen szó akár követőiről, akár a Tőle még távollevőktől.

A "ki mint vet, úgy arat" — elve pozitív és negatív értelemben is érvényesül. "Mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet" (Galátziabeliekhez 6:8). Ez az ige igencsak jól foglalja össze jelen szócikkünk mondanivalóját. Ha önző, büszke, igaztalan, és bűnös módon éljük életünket, akkor a testünknek vetünk, és veszedelmet aratunk. Ha azonban önzetlenül, alázatosan, és bűnt kerülve járunk utunkon és ettől reméljük megváltásunkat, akkor ugyanúgy örökre elveszünk! Fontos volna végre megértenünk, hogy nincsen egyetlen jó sem, hogy semelyik ember sem képes Isten önzetlenségének, alázatának, bűntelenségének és szentségének mércéjét betölteni! Ez volt Elifáz fő tévedése is (lásd Jób 42:7). Ha azonban bepecsételjük szívünkbe azt a meggyőződést, hogy Isten Jézus Krisztusban önmaga töltötte be saját mércéjét, azt a mércét, aminek ember magától/magából soha sem lesz képes megfelelni, és elhisszük, hogy Ő bűntelen lévén a mi bűneink terhét magára vette, akkor mi is megváltásban részesülünk. Az Isten Igéjének hallásán és az imán keresztül (vagyis az Istennel való élő közösség által) az Úr Jézus Krisztus mind jobban lakozást vesz szívünkben Szent Lelke által, és akkor Ő képessé tehet minket az önzetlenség, az alázat, a szentség azon minőségére, ami már Neki is tetsző, ami az Ő képmásához méltó. Fontos azonban, hogy nem az Isten képére való elváltozásunk lelki üdvünk mérőzsinórja, hanem csakis az Ő kegyelme, gondoljunk csak az Úr mellett megfeszített latorra. Nem a jó ember kerül a mennybe (mert ilyen egy sincs!), hanem a hívő ember. A hívő ember belső elköteleződését pedig önkéntelenül is tettek fogják követni, ekkor azonban már nem az adott személy cselekszi a jót, hanem benne lakó Szent Lélek. Ennek a reciproka ugyanígy igaz a bűn esetében (lásd Rómabeliekhez 7:14-25).

Ha Jézus Krisztusba helyezzük minden hitünket, és nem állunk ellen az Ő Szent Lelke bennünk végzett munkájának, akkor valóban a léleknek vetünk. Ha azonban saját jóságunkba, jó teológiánkba, vagy jó tetteinkbe vetjük reményünket, akkor már térdig gázolunk az önigazultság sarában, vagyis a testnek vetünk és ennek megfelelően örök lelki halált aratunk. Az Istentől kapott mustármagnyi hitünk azonban — a Jézus Krisztus vérével megöntözött termékeny földbe hullva — a Király kegyelmének harmatától nevelve, óriási fává nőhet, melynek lombkoronája egészen a mennyig ér.

English


Vissza a magyar oldalra
A "ki mint vet, úgy arat"- elve valóban a Bibliából származik?

Tudja meg, hogyan kell ...

Örökkévalóság Istennel



Bocsáss meg Istentől