Kérdés
Miért van olyan sok keresztény felekezet?
Válasz
E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt különbséget kell tennünk a Krisztus testéhez (értsd a minden emberi felekezet felett álló, természetfeletti egyház) tartozó felekezetek, valamint a nem keresztény szekták és hamis vallások között. Keresztény felekezetek közé soroljuk például a presbiteriánusokat és az evangélikusokat. A mormonok és Jehova tanúi ezzel szemben a szekták (magukat kereszténynek nevező, de a keresztény hit egy vagy több alapvető tanítását tagadó csoportok) közé sorolandók, az iszlám vagy a buddhizmus pedig teljes egészében különálló vallást alkotnak.
A keresztény egyház felekezetekre szakadása a protestáns reformáció idejére, a Kr. u. XVI. századra vezethető vissza, holott annak eredeti célja a Római Katolikus egyház „megreformálása” volt. Így jött létre a protestantizmus négy fő ága: a lutheránus (evangélikus), a református, az anabaptista, és az anglikán egyház. Az évszázadok során e négy fő csoportból aztán további felekezetek váltak ki.
A lutheránus (evangélikus) felekezet Luther Mártonról kapta a nevét, és az ő Biblia-magyarázatára épül. A metodisták neve onnan ered, hogy alapítójuk, John Wesley különböző, gyakorlati módszereket (lásd a latin eredetű névadó metódus szót) helyezett előtérbe a szellemi növekedés elérése érdekében. A presbiteriánusokat a „vének” és „presbiterek”, vagyis az elöljárók (lásd gr. preszbütérsz) általi egyházvezetésről alkotott nézeteik alapján nevezik így. A baptistákat pedig azért hívják így, mert nagy hangsúlyt fektetnek a bemerítkezésre (a „bemeríteni” görög megfelelője a baptidzó). Az egyes felekezetek tanításai, pontosabban hogy a Biblia tanításaiból melyekre helyezik a hangsúlyt, valamelyest eltérnek egymástól. E különbségek kiterjednek a bemerítkezési/keresztelési szokásokra, arra, hogy bárki vehet-e úrvacsorát, vagy csak akiknek a hitükről való bizonyságtételét a gyülekezeti vezetők is hitelesnek fogadják el, illetve hogy az üdvösség elérését illetően Isten szuverenitását vagy a szabad akaratot hangsúlyozzák. Ugyanakkor az Izráel és az egyház jövőjéről alkotott elképzelések terén, a nagy nyomorúság világtörténeti korszak beállta előtt vagy az azután bekövetkező elragadtatást illetően is különbségek vannak, továbbá annak tekintetében is, hogy vallják-e a „jelként adatott” szellemi ajándékok működését a modern korban is, és így tovább. E nézetbeli különbségek azonban sohasem Jézus Krisztus úr és megváltói voltát érintik, hanem istenfélő, de persze olyan gyarló, és közel sem tévedhetetlen emberek őszinte véleménykülönbségéből erednek, akik legjobb lelkiismeretük és igeértelmezésük alapján igyekeznek Isten dicsőségét öregbíteni, és a bibliai tanítás tisztaságát megőrizni.
Napjainkban sok különböző felekezet létezik, a fenti főbb felekezetekből idővel ugyanis számtalan új egyház jött létre, például pünkösdiek, nazarénusok, szabadkeresztények, független gyülekezetek, és még sorolhatnánk. Vannak köztük, akik kisebb tanításbeli különbségeket emelnek ki, ezen felekezetek többsége viszont csupán az istentiszteleti forma terén különbözik egymástól. Félreértés ne essék: a keresztény hívőként egyféleképpen kell gondolkoznunk a kereszténység alapvető tanításairól, ezeken túl az istentiszteleti forma kialakítása tekintetében azonban igen széles mozgástér áll a rendelkezésünkre. Ennek köszönhető a kereszténység „sokféle íze”: az ugandai presbiteriánus gyülekezet dicsőítési stílusa valószínűleg sokban eltér a colorádói presbiteriánusok istentiszteleti szokásaitól, de hitelveik lényegében véve azonosak. A sokszínűség jó, az egység hiánya viszont már nem az. Amikor két gyülekezet a hitelvek tekintetében nem ért egyet, akkor mindig az Ige tekintélye alatt lefolytatott párbeszédre és konstruktív vitára van szükség. „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat” – olvassuk a Példabeszédek 27:17-ben, az ilyen vita tehát a minden abban érintett javára válhat. Ha két gyülekezet valóban csak a stílus és forma tekintetében tér el egymástól, nem hibáznak, ha továbbra is két külön közösségként működnek, ám ez az elkülönülés nem mentesíti a keresztény tagokat azon kötelességük alól, hogy szeressék egymást (1János 4:11–12) és végső soron egyek legyenek Krisztusban (János 17:21–22).
A keresztény “felekezetesdi” hátrányai:
Szembetűnő, hogy a felekezetesdivel, vagyis a rigid felekezetekben való gondolkodással legalább két fő probléma is van. Először is, a Szentírás – ellenben a Krisztus testéhez való kapcsolódással – egyszer sem hív fel senkit arra, hogy felekezethez csatlakozzon. Épp ellenkezőleg, az Istentől való megbízásunk arra szól, hogy az Ige igazságában és szeretetben őrizzük a Lélek egységét. A második probléma pedig ettől elválaszthatatlan, névlegesen az, hogy a történelmi ismereteink egyértelműen azt mutatják, hogy a felekezetesdi rendre konfliktus és a konfrontáció eredménye, egyben pedig a további széthúzás oka is. Ez megosztottsághoz, szakadásokhoz, majd elkülönüléshez vezet. Az Úr Jézus arra is tanított minket, hogy az önmagában megosztott ház nem állhat meg. Ezt az általános elvet az egyházra is lehet és kell is alkalmazni. A megosztottság negatív példáját a korinthusi gyülekezetben jól láthatjuk, ami a széthúzás és a szakadás problémáival küzdött. Voltak, akik úgy gondolták, hogy Pált apostolt kell követniük, mások pedig egy bizonyos Apollós tanításainak követése mellett kardoskodtak. Így olvassuk az erről beszámoló igeszakaszt:: „...mindenki így beszél köztetek: „Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé” (1Korinthus 1:12, MBT).
A megfogalmazás már önmagában is jól rávilágít arra, hogy Pál, Isten Szent Lelkének bölcsességével betöltve, hogyan vélekedett a felekezetesedésről illetve minden olyan dologról, ami elválasztja és megosztja Krisztus testét, vagyis a minden ember-alkotta felekezet fölött álló, Krisztus által alapított egyházat. Igen beszédesek az apostol azon éles, költői kérdései, melyeket a fenti igeszakasz 13. igeverse örökít meg: „Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg?” (1Korinthus 1:13, MBT). Ez tehát teljesen világossá teszi, hogy a Szent Lélekkel betöltekezett Pál hogyan vélekedett erről: nem győzi kiemelni, hogy ő Pál, nem pedig az Úr Jézus, és hogy nem ő lett megfeszítve a teljes világ bűneiért, hanem Krisztus! Persze ő soha nem is hirdetett olyan üzenetet, ami megosztaná az egyházat, vagy bárkit is arra vinne félre, hogy Krisztus helyett valami gyarló embert, adott esetben őt magát, Pált kövesse. Nyilvánvaló, hogy Pál apostol szerint csak egy egyház és a hívők egy közös korpusza létezik, minden pedig, ami ettől eltér, gyengíti és rombolja azt (lásd 17. igevers). Az 1Korinthus 3:4 igeversben még inkább aláhúzza ezt az álláspontot, amikor azt mondja, hogy aki azt állítja magáról, hogy ő Pálhoz vagy Apollóshoz tartozik, az még mindig testi-, és nem szellemi ember, gondolkodása nem újult meg, vagyis azt nem Isten Szent Lelke igazgatja.
A következőkben néhány olyan vitatémát veszünk sorra, melyekkel a felekezetiséget és annak közelmúltbeli történetét vizsgáljuk:
1.A felekezetesdi a Szentírás értelmezését illető nézeteltérésekre vezethető vissza. Egy szemléletes példa erre a keresztség vételének jelentése és rendeltetése. A keresztség vétele valóban az üdvösség előfeltételét képezi, vagy a már Istentől ajándékba kapott üdvösség meglétének szimbolikus kifejezéséül szolgál? Ezen vita mindkét oldalán állnak felekezetek. A keresztség vétele - annak jelentése, módja, az, hogy ki részesülhet benne stb. - központi jelentőségű szerepet játszott az egyes felekezetek szétválásában és új gyülekezetek kialakulásában.
2. Újra és újra azt látjuk, hogy a Szentírás helyes értelmezésére vonatkozó nézetbeli eltérésekről szóló, kezdetben konstruktívnak induló viták érveit a felek idővel mindkét oldalon személyeskedésnek kezdik venni (hiszen személyes meggyőzdésükben érzik maguk támadva), és így sokszor az egész egybejövetel gyümölcstelen veszekedéssé, sőt, a hallgatóság romlására váló szócsatává aljasul. Az ilyen torzsalkodások sokat ártottak és mindmáig sokat ártanak az egyház megítélésének, valamint nagyban csökkentik a világ, azaz az elveszőfélben lévő embertársaink felé való tanúságtételünk hatékonyságát.
3. Az egyház képes kellene legyen arra, hogy Krisztus testén belül oldja meg (azaz szeretetben oldja fel) a nézeteltéréseit, a történelem viszont ismét azt mutatja, hogy nem ez történik. Napjainkban a média-, a történelem során pedig a mindenkori hatalom használja és használta ki előszeretettel ezen nézeteltéréseinket, hogy így dörgölje az orrunk alá emberi gyarlóságunkból fakadó megosztottságunkat mind a nézeteink-, mind pedig a célkitűzéseink terén, és így gyöngítve minket hatásosabban hatalmaskodhasson felettünk.
4. Egyes emberek sokszor önös érdekektől vezérelve használják fel, vagy inkább használják ki a felekezeteket. Ma is léteznek olyan gyülekezetek, melyek az önpusztítás állapotában vannak, ugyanis olyan vezetők állnak az élükön, akik a személyes céljaikat szem előtt tartva (világi gazdagság, világi befolyásszerzés stb). a hitehagyás-, ezzel pedig a végső szellemi kárhozat irányába vezetik őket.
5.Az egység értéke abban rejlik, hogy képesek vagyunk egyesíteni ajándékainkat és erőforrásainkat, hogy az elveszett világ számára így előmozdíthassuk Isten országának eljövetelét az emberi szívekben. A felekezetesdi által okozott megosztottság ezzel viszont egyenesen szembemegy.
Mindezek fényében vajon mégis mi tévő legyen a hívő? Ne foglalkozzunk a felekezetekkel, azaz ne vállaljunk semmilyen közösséget velük? Egyszerűen ne járjunk gyülekezetbe, és imádkozzunk egyedül otthon? Mindkét kérdésre határozott “nem” a válasz. Inkább arra törekedjünk, hogy olyan hívő közösséget találjunk, ahol Krisztus evangéliumát hamisítatlanul hirdetik (ennek megállapításának az előfeltétele persze az, hogy magunk személyesen-, tehát nem mindig csak valaki más tolmácsolásában kell megismerjük Isten Igéjét), ahol egyénként is személyes kapcsolatot ápolhatunk az Úrral, és ahol olyan bibliai szolgálatokhoz csatlakozhatunk, melyek elkötelezettek az evangélium terjesztése és ezáltal Istent dicsőítése mellett. A gyülekezet fontos, és minden hívőnek szüksége van arra, hogy egy olyan közösséghez tartozzon, ami megfelel a fenti kritériumoknak. Mindnyájunknak szüksége van olyan kapcsolatokra, melyek csak Krisztus testében találhatók meg, szükségünk van arra a(z) (elsősorban szellemi) támogatásra, amelyet csak a gyülekezet nyújthat, és szükségünk van arra is, hogy közösségben és egyénileg is szolgáljuk Istent. Törekedjünk tehát arra, hogy egy olyan gyülekezetet válasszunk, ahol a lelkipásztor emberektől való félelem és minden vallásos szájkosár nélkül hirdeti az evangéliumot, és ahol erre bátorítják is. Keresztény hívőként igenis vannak olyan megkerülhetetlen bibliai tanítások, amelyeket nem hagyhatunk a földre hullani, melyekben minden hívőnek meggyőződésből hinnie kell. Ezeken túlmenően azonban szabad mozgásterünk van arra nézve, hogy például hogyan imádkozzunk, vagy hogyan dicsőítsük Istent; ez a mozgástér az egyetlen olyan ok, ami a felekezetek létét legitimizálja. Ha az alap közös, és a helyén van, akkor az ezen területeken megnyilvánuló eltérések, nem széthúzásként, hanem sokszínűségként jelennek meg. Míg az előbbi lehetővé teszi számunkra, hogy egyéniségek legyünk Krisztusban, addig az utóbbi megoszt, és csak rombol.
https://www.gotquestions.org/denominations-Christian.html English
Miért van olyan sok keresztény felekezet?
