Kérdés
Kik voltak a Jézussal olyan sűrűn vitába keveredő írástudók?
Válasz
Letűnt korok izraelita írástudói olyan tanult emberek voltak, akik Isten törvénye (az addigi korig kijelentett teljes Írás) elsajátításának és tanulmányozásának-, valamint átiratok készítésének szentelték életüket. Az sem volt ritka, hogy különböző kommentárokat, értelmezéseket írtak az Igéről. Akkor is őket hívták, mikor egy-egy írásos dokumentumot rögzíteni és ratifikálni kellett, vagy mikor a törvényt gyakorlati esetekre kellett vonatkoztatni. Ezsdrás, "a ki bölcs írástudó vala a Mózes törvényében, melyet az Úr, Izráel Istene adott vala" szintén ilyen írástudó volt (Ezsdrás 7:6).
Az írástudók nagyon komolyan vették a rájuk bízott feladatot: újabb és mind újabb pontos másolatok készítésével hibátlanul megőrízték Isten Igéjét. Annyira akribikus és aprólékos módon jártak el, hogy még az adott igei szakaszt alkotó betűk és szóközök számát is jegyezték és ellenőrizték. Minden köszönetünk Istené, hogy ilyen felelősségtudatos embereket rendelt ószövetségi Igéjének fenntartására és megőrzésére. (Az írástudó kifejezés nem arra utal, hogy a nép többi tagja írástudatlan, azaz analfabéta lett volna, hanem arra, hogy az írástudó ember, Isten Igéjében képzett és járatos személy volt — a fordító megjegyzése).
Nem véletlen tehát, hogy a zsidók "A könyv embereiként" híresültek el. Különösen nagy figyelemmel és odaszánással tanulmányozták az Írást, hosszasan elmélkedtek a törvény tételeinek gyakorlati alkalmazásán is. Az újszövetségi időkre az írástudók osztálya és a farizeusok szektája már-már teljesen egybeforrt, holott nem minden farizeus volt írástudó (lásd Máté 5:20; 12:38). Az írástudók a nép tanítói voltak (Márk 1:22), és egyben a törvény értelmezésének a fennhatósága is az övéké volt. A társadalom széles körben tisztelt tagjai voltak, kiket mind tudásuk-, mind pedig odaszánt életük és törvénykövető magatartásuk miatt is nagyra tartottak.
Az írástudók egyes csoportjai azonban messze túllőttek a Szentírás hű értelmezésének célján, mikor ilyen-olyan emberi rendeléseket kezdtek hozzáfűzni Isten kijelentett Igéjéhez. Bölcsességükben balgataggá váltak, mikor profi módon idézték az Ige legkisebb írásjelét is, a betű mögött megbúvó Szent Szellemet viszont a hátuk mögé vetették. Mivel az Írás értelmezésének előjoga őket illette (vagy legalább is ezt gondolták), így addig fajultak a dolgok, hogy az írástudók által eleinte csak kifejtésnek és kiegészítésnek szánt szabályok, és az abból kinövő hagyományok, magasabb rangra emelkedtek, mint a Mózes által közvetített törvények. Az előbbiek számos összetűzés alapját képezték a farizeusi írástudók és Jézus Krisztus között. A hegyi beszéd bevezető soraiban az Úr Jézus igencsak megrázta hallgatóságát, mikor félreérthetetlenül kijelentette, hogy az írástudók vélt igazságossága nem elég ahhoz, hogy bárki is a mennybe jusson (Máté 5:20). Jézus prédikációjának nagy részét annak szentelte, hogy világosan rámutasson arra a különbségre, amit az emberek – az írástudók tanítása mentén – helyesnek véltek, és ami Isten mércéje szerint valóban helyes (Máté 5:21-48). Jézus földi szolgálatának vége felé – a farizeusok szívének keménységét személyesen is megtapasztalva – már nagyon határozott szavakat használt égbekiáltó képmutatásuk kárhoztatására (Máté 23. fejezete). Bár az írástudók és farizeusok betűről-betűre ismerték a törvényt, és másoknak is tanították azt, saját magukat messze a törvény felé emelvén, egyenesen szembementek annak szellemével. Mi volna ennek szemléletesebb példája, mint hogy a testté lett Igét folyamatosan pocskondiázták, és halálra keresték.
Az írástudók eredeti célja igenis becsületes volt, hiszen őszintén arra törekedtek, hogy megőrízzék és megtartsák a törvényt, továbbá hogy embertársaikat is erre buzdítsák. A kezdeti világosságuk azonban mélysötétre váltott, mikor emberi tradícióik elkezdték beárnyékolni Isten Igéjét, és a szent élet tettetése kiszorította az igazi istenfélelmet elhomályosult szívükből. Milyen sokat tanulhatunk az ő negatív példájukból a vak vallásosságra hajló bukott emberi természetünről: azok az írástudók, akik arra tették fel az életüket, hogy megőrizzék Isten életet adó Igéjét, végül éppen azon emberekké váltak, akik kiötölt hagyományaik hiábavalóságában semmissé tették azt (Márk 7:13).
De vajon hogyan térhe(t)tek le ilyen látványosan a kijelölt útról? A válasz minden bűn eredője, az emberi büszkeség. Miután a zsidók sok száz évnyi üldöztetést és szolgaságot szenvedtek, az elnyomottak elnyomottaiként Isten Igéjében találták meg különleges és valós szerepüket, mely őket az egy igaz Isten kiválasztott népeként pecsételte el. Az ember kisebbségi érzései az esetek legtöbbjében a vélt felsőbbrendűség köntösében járnak. Jézus Krisztus korának vallási vezetői (római iga alatt) pedig pontosan ezen felsőbbrendűségüket hirdették a világnak (János 7:49). A testben megjelent Isten ezt a kevélységet nem szenvedhette el, hiszen az Ő lénye maga az alázat (Máté 9:12). A képmutatás azonban sajnos már a farizeusok szívébe hatolt, ürömkeserű mérge átjárta annak belső kamráit. Így tehát idejük és erejük tetemes részét az emésztette, hogy ezt az ólomsúlyú álarcot magasra emeljék, hogy fenntartsák magukról ezt a "szentséges" képet az emberek előtt. Amíg azonban embereknek akarunk tetsze(leg)ni, Isten szolgái nem lehetünk. Nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy éppen a farizeusok és írástudók voltak azok, akik meghatározó szerepet játszottak Jézus Krisztus letartóztatásában és keresztre feszítésében (Máté 26:57; Márk 15:1; Lukács 22:1-2). Ezzel persze Isten — a világ alapjainak letétele előtt bevégzett — tervének kivitelezéséhez járultak hozzá. Mindnyájan megtanulhatjuk tehát az írástudók képmutatásából, hogy Isten többet kíván tőlünk, mint külső szemmel látható emberi igazságosságot. Ő a szívünkben akar lakozást venni, hogy Szent Lelke által kiseperhesse ezt a házat, ami mi vagyunk, és hogy templommá ékesíthesse azt. Csak a Tőle ajándékba kapott új szív által vagyunk képesek immáron minden nap krisztusi szeretetben és engedelmességben járni.
English
Kik voltak a Jézussal olyan sűrűn vitába keveredő írástudók?
