Kérdés
Mi volt az illatáldozati oltár jelentősége?
Válasz
Az illatáldozati oltár mint a szent sátor egyik elengedhetetlen kellékének első említésére a 2Mózes 30. fejezetében kerül sor. Az oltár négyzet-alapú volt, oldalanként egy-egy sing hosszúságú, magassága pedig két sing volt. Egy sing körülbelül hatvan centinek, vagyis valamivel több, mint fél méternek felel meg. Az illatáldozati oltár akácfából készült, amit aztán arannyal borítottak be, és négy "szarva" volt, vagyis minden szabadon álló csúcsánál egy-egy, a szent sátor külső udvarában álló áldozati oltáréhoz hasonlóan (2Mózes 30:2; vö. 27:2). Aranyból készült gyűrűket rögzítettek hozzá, hogy azokba akácfa rudakat dugva tegyék hordozhatóvá (lásd sivatagi vándorlás). Az illatáldozati oltárt a Szentélyt a Szentek Szentjétől elválasztó függöny elé helyezték. A függöny másik oldalán a bizonyság ládája helyeztetett el, ahol Isten szent jelenléte vett lakozást (2Mózes 25:22).
Áron azt az utasítást kapta, hogy minden reggel és minden alkonyatkor tömjénezzen az oltáron, és ezzel "szüntelen való" illatáldozatot mutasson be az Úrnak (2Mózes 30:7-8). Mikor Isten a tömjén készítésének a receptjét megadta, azt is kikötötte, hogy idegen füstölőszert soha ne égessenek az oltáron (34-38. igeversek). A tömjén elégetéséhez használt tüzet mindig a Szentélyen kívüli égőáldozati oltárról kellett venni (3Mózes 16:12). Az illatáldozati oltárt sosem volt szabad égőáldozat, ételáldozat vagy italáldozat bemutatására használni (2Mózes 30:9). Évente egyszer, az engesztelés napján, a főpap vérrel kellett megkenje az illatáldozati oltár szarvait, hogy így tisztítsa meg azt. Az illatáldozati oltárról, illetve - fordítástól függően - az azon végzett tömjénezésről így ír az Ige: "Szentségek szentsége ez az Úrnak" (10. igevers).
Isten az Ő népére néző elsődleges vágya természetesen az, hogy annak minden tagja szent legyen. A törvény által megkövetelt szertartások már-már mechanikus elvégzése - beleértve a jó illatú áldozat bemutatását a tömjénező oltáron - nem volt elég ahhoz, hogy az izraeliták - még kevésbé a teljes emberiség - Istennel megbomlott viszonyát helyreállítsa. Az Úr akarata akkor is az volt, mint ma: azt szeretné, hogy a szívünk, azaz a legbelsőbb valónk és az életük legyen igaz, és ne csupán a szemmel is látható külsőségek és emberi formaságok szintjén törekedjünk szent lenni, vagy inkább csak annak látszani. Ézsaiás korában a nép engedetlen volt Istennel szemben, a templomi szertartásokat azonban mégis megtartották. Éppen ezért mondta Isten a következőket a prófétán keresztül: "Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel útálat előttem..." (Ézsaiás 1:13). A helyes recept alapján összeállított tömjén elégetésénél fontosabb volt, hogy azt a megfelelő napon és napszakban, az előírt helyről vett tűzzel, az erre a célra hitelesített eszközök használata mellett égessék el. Mindez már azt vetítette előre, hogy mennyire fontos helyes szívvel közeledni Istenhez.
A Szentírásban a tömjén gyakran kapcsolódik az imádsághoz. Dávid király így imádkozott: "Mint jóillatú füst jusson elődbe imádságom..." (Zsoltárok 141:2). János pedig azt látta mennyei látomásában, hogy az Isten trónja előtt leboruló véneknél "...aranypoharak . . . . [voltak], jóillatokkal tele, a mik a szentek imádságai" (Jelenések 5:8 betoldva; vö. 8:3). A Lukács evangéliumának 1:10 igeverse arról is beszámol, hogy míg Zakariás a ráeső papi szolgálat idején a templomban tömjénezett, addig "...a népnek egész sokasága imádkozék kívül...".
Az illatáldozati oltár felszálló kedves füstje tehát Isten népe imáinak szimbólumaként is felfogható. Imáink a tömjén füstjéhez hasonló módon szállnak föl a mennybe, hasonlóan mint akkoriban a Szentélyből felszálló jó illat. Ahogy a tömjén az égőáldozati oltárról vett tűzzel égett, úgy kell imáinkat is a mennyei kegyelem által lángra lobbantani. Az, hogy a tömjén mindig égett, pedig azt jelzi, hogy nekünk is szüntelen imádkoznunk kell (Lukács 18:1; 1Thesszalonika 5:17). Az illatáldozati oltár szent volt az Úr számára, hiszen az az áldozati állat kifolyt vérével lett megtisztítva; Krisztus a mi szívünk szemöldökfájára felfestett vére, a mi életünkre kifolyt vére az, ami imáinkat Isten előtt elfogadhatóvá teszi. Imáink egyedül Jézus áldozata miatt lehetnek szentek, és ezzel kedvesek Istennek.
Az illatáldozati oltár Krisztus közbenjárásának a képeként is felfogható. Ahogyan a külső udvarban lévő áldozati oltár Krisztus értünk bekövetkezett halálát jelképezte, úgy a Szentélyben lévő illatáldozati oltár pedig Krisztus értünk való közbenjárását - lefedve ezzel Krisztus földi és mennyei munkáját. Az illatáldozati oltár a szövetség ládáján elhelyezett kegyelem-trónussal szemközt állt - ez azt szimbolizálja, amint az értünk közbenjáró Krisztus az Atya Isten színe előtt áll (Zsidókhoz 7:25; 9:24). A tömjénnek folyamatosan égnie kellett az illatáldozati oltáron, ami Krisztus mediációjának örökkévaló jellegét mutatja. Krisztus a mi érdekünkben való közbenjárása édes illattétel Istennek.
Annak tudata egyenesen lenyűgöző, hogy a hívők imái Isten előtt épp olyan kedvesek, mint a tömjén kellemes illata. Krisztus elévülhetetlen érdeme révén most már hittel, elfogadott voltunk biztos tudatában léphetünk be Isten szent jelenlétébe (Márk 15:38; Zsidókhoz 4:16). Imáinkat az oltáron ajánljuk fel, Jézusban, a mi örök, tökéletes és hűséges főpapunkban bízva (Zsidókhoz 10:19-23).
English
Mi volt az illatáldozati oltár jelentősége?
