Kérdés
Mit jelent az, hogy Isten igazságos?
Válasz
Mikor azt állítjuk, hogy Isten mindenben jogosan jár el, akkor pontosan arra gondolunk, hogy a teremtményeihez való kapcsolata minden tekintetben teljesen igazságos. Istené minden, így az arányosság pecsétgyűrűjét is az Ő kezei alkották. Személyétől minden részrehajlás nagyon messze áll (Apostolok Cselekedetei 10:34). Nem csak arra hívja fel teremtményeit, hogy még véletlenül se legyenek egymás kárára, de arra is inti őket, hogy még szívükben se gondoljanak gonoszat egymás ellen (Zakariás 7:10). Ő tökéletesen igaz ítélettel ítéli el mások elnyomóit (2.Thesszalonikabeliekhez 1:6; Rómabeliekhez 12:19), de a ki nem érdemelt ajándékaink elosztását illetően is teljesen igazságos. Így olvassuk az Igét: "Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek" (Zsidókhoz 6:10). Azonban ugyanilyen igazságosnak bizonyul a büntetések kimérésében is: "A ki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának; és nincsen személyválogatás" (Kolossébeliekhez 3:25). Az igazsággal mindig karöltve járó jogosság maga Isten trónjának rendíthetetlen alapja (Zsoltárok 89:15).
Érdekes, de semmiképp sem véletlen, hogy az igazságosság iránti emberi igény kortól, kultúrától, vagy az egyéntől teljesen függetlenül, általánosan jelen van bennünk. Képzeljük csak el, hogy mi történt volna, ha Németország ostroma után Hitlert életben találják, és bíróság elé citálják. Bűnei lajstroma is számos órát vett volna igénybe, mindezek ellenére a bíró mégis csak valami ilyesmit mondott volna az eljárás lezárásaképp: "Igen, Adolf, nyilvánvaló, hogy mit tett, milliók vére tapad kezeihez. Én azonban mégis úgy látom, hogy mindebből tanult, úgyhogy szabadon távozhat." Majd a kalapácscsapás után még kihirdette volna a jelenlévők előtt az ítéletet: "Nem bűnös". Az az érzés, ami ezen eset puszta elképzelése kapcsán feltódul szívünkben nem más, mint az igazságtalanság miatt érzett felháborodás. A tények ismeretében tudjuk, hogy ez az ítélet igazságtalan, éppen ezért elfogadhatatlannak érezzük azt. A gonoszság el kell nyerje jogos büntetését, hogy maga az igazság ne sérüljön, hogy fogalma végül ne üresedjen ki teljesen. Ez, a lelkükben olyan mélyen lehorgonyozott igazságérzet pedig nem a véletlen műve, hanem Isten plántálta azt minden egyes emberi szívbe, tőle "örököltük" azt, mikor kezével felírta törvényeit szívünk tábláira.
A világegyetemünkben fellelhető minden igazság Istentől származik. Ez nem csupán az igazság absztrakt, erkölcsi megnyilvánulásaira értendő, hanem minden igaz mértékre, mely univerzumunk sajátja: minden általánosan igaz fizikai törvény, minden matematikai igazság, de maga a személyközi kapcsolatok helyes arányai is Isten igaz jelleméről tanúskodnak és arra vezethetők vissza. Minden emberi tudás csupán egy már meglévő igazság felfedezésére korlátozódik, melyet nem mi szabtuk meg, vagy állítottuk fel. Isten teremtett világa lépten-nyomon Isten igazságáról tanúskodik. Az Ige bizonysága szerint Istennek tisztességére van ezeket elrejteni, a királynak (a Szentírás királyi papságnak nevezi a Jézus Krisztus megváltásában részesült minden hívőt — lásd 1.Péter 2:9) pedig tisztességére válik kikutatni azokat (Példabeszédek 25:2). Az igazság egy olyan alapvetés, amelynek se kezdete-, sem pedig kiváltó oka nincsen. Ha tényleg nem volnánk több, mint egyre magasabb szinten szerveződött anyag, akkor az igazság fogalmának sem volna túl sok értelme. Az emberiségnek nem volna semmilyen belső erkölcsi irányvonala, melyek mentén felmerült volna a jogosság iránti igény, és így törvényekre sem volna semmi szükség. Az is valószínű, hogy a puszta létezésre, az itt-és-mostra fókuszálva, az örökkévalóság iránti vágy sem lakna szívünkben. Mivel azonban Isten a saját képére teremtett minket (1.Mózes 1:27), a morális kérdések-, a szeretet-, a bátorság-, és az igazság tekintetében szívünk az Ő szívére hasonlít. Isten persze tökéletes megtestesítője mindazon vonásoknak, amelyek bennünk — gyarló emberekben — csak nyomokban lelhetőek fel. Isten maga a teljes és tökéletes szeretet (1.János 4:16), a teljes és tökéletes jóság (Zsoltárok 106:1), Ő a megtestesült kedvesség és jóakarat (Zsoltárok 25:10), Maga a tökéletes igazság (Ézsaiás 61:8).
Mikor Ádám és Éva bűnt követett el (1.Mózes 3. fejezete), akkor Isten igazságossága nem hunyhatott egyszerűen szemet az eset fölött. Meglehet, hogy emberi szemszögből nézve bűnük nem tűnik olyan nagynak. Érdemesebb azonban mennyei nézőpontból vizsgálni azt: a mindenható Istent, a Királyok Királyát, Aki minden és mindenki felett Úr, miriádnyi mennyei seregek vezérét, Őt, Aki méltó minden magasztalásra és dicséretre, a kezei által emberré formált por és hamu ellenszegülésével mintegy arcon csapja. Isten azért hozta létre az embereket, hogy megossza velük a társasága és a létezés örömét, így szeretetével, és kegyelme teljes bőségével árasztotta el őket. Mindezek tetejébe szabad akaratot is kaptak, hogy az Istennel való kapcsolatuk ne egy előre megírt és automatikusan lefutó program legyen, hanem hogy valóban képessé váljanak az igaz szeretetre, mely egy tudatos döntésen, és nem is első sorban érzelmeken alapul. A szabad akarat azonban azt is maga után vonta, hogy Istennel szembe is szállhattak. Mindössze egy parancsolatot adott nekik az Úr, azt sem saját önkénye szerint, hanem az ő legjobb érdekeiket szem előtt tartva. Arra figyelmeztette őket, hogy a lakóhelyükül szolgáló kert mindössze egyetlen egy fájáról nem ehetenek, ugyanis ha arról az egy fáról esznek, akkor meg fognak halni. Isten tehát felvázolta előttük a tettet és annak következményét, de a döntés mindig az ő kezükben volt.
Isten szerető gondoskodásával karolta keblére teremtményeit. Óva intette őket mindattól, ami rájuk szabadul, ha nem hallgatnak Rá. Ádám és Éva azonban mégis az engedetlenség mellett döntött, Isten útja helyett a saját fejük után mentek. Évát Sátán hazugsága tévesztette meg, mely szerint Isten csak azért tiltotta el őket attól a fától, mert valami tudást akár tőlük visszatartani. Így tehát az asszony szakított a fáról, evett a gyümölcsből és Ádámnak is adott enni belőle, bár tegyük hozzá, hogy őt sem kellett nagyon noszogatni. Ezen tettükkel ott és akkor elárulták Istenüket, Teremtőjüket. A jogosság érvényesülése miatt Isten nem hunyhatott egyszerűen szemet a tett felett, tehát a kihágás el kellett nyerje méltó büntetését. Ha Isten mégis így tett volna, akkor azzal végtelenül igaz természetét tiporta volna. Elképzelhetetlen, hogy Isten felállít egy szabályt, megszabja a szabály áthágása esetén fellépő következményt, majd nem érvényesíti a büntetést, mikor a szabályt megszegik. Isten azonban nem "csupán" maga az Igazság, hanem Ő a megtestesült Szeretet is, így arra is talált módot, hogy az Ő szentsége (makulátlan igazsága) ne sérüljön, de az emberiség se vesszen el örökre menthetetlenül. Az ember árulásának jogos büntetése a halál volt. Nem volt tehát más mód, valakinek el kellett hordoznia ezt a következményt. Helyettesítő áldozat szavatolta, hogy a jogosság minden követelménye maradéktalanul teljesülhessen. Egy teljesen ártatlan állat leölése volt szükséges ahhoz, hogy Ádám és Éva mezítelenségét (melyet csak a bűn bejöttével kezdtek el szégyellni) elfedje. Ez a — jövőben kiteljesedő — áldozat azonban nem csak testüket, de minden bűnüket is képes volt elfedni (1.Mózes 3:21).
Évezredekkel később, mely Isten szemében csak egy pár nap, Isten jogosságának mércéje egyszer és mindenkorra betöltetett: Isten elküldte Szent Fiát, hogy Ő viselje bűneink minden terhét, az Istentől való örök elválasztás minden búját és kínját (2.Korinthusbeliekhez 5:21). Isten azonban mind máig nem fáradt bele, hogy a száguldó századok során is szerető módon emlékeztessen minket a bűn minden negatív kihatására, és közben mentő jobbját kínálja nekünk. Igéjén, prófétáin és végül magán az egyszülött Fián keresztül kérlel(t) minket, hogy az elénk adott két lehetőségből az életre vezető utat válasszuk, melynek végén személyesen Ő szalad majd elénk, és borul a nyakunkba (Rómabeliekhez 3:23). Mi azonban megkeményítettük homlokunk, kővé meredt szívvel áll(t)unk ellen az Ő hívásának, és foghegyről sokszor csak ennyit bök(t)ünk oda hívogató irgalmának: "Azt teszek, amit akarok, az én dolgomba senki se avatkozzon bele". Tény és való, hogy sok olyan út van, ami az ember előtt jónak tűnik, de kivétel nélkül mind a halálba vezet. A jogosság megsértése, és az igazság elferdítése is egy-egy ilyen út. Így már talán jobban érthető, hogy Isten miért nem tolerálhatta (a szó valós jelentése: megtűrni) az emberi nem eme árulását. Isten igazságossága semmiképp sem sérülhet, egy ilyen kihágás tehát nem maradhatott következmények nélkül. Irántunk való szeretete azonban lázadásunk ellenére is változatlan maradt. Ha ez nem így volna, akkor az nem volna tökéletes szeretet. Isten nem a visszavonás Istene, így a szeretetét sem vonja meg tőlünk, bármit is tegyünk páraként tovatűnő földi napjainkban. Jézus Krisztus, Isten szeplőtlen Báránya (János 1:29), Akire az összes ószövetségi áldozat mintegy árnyékként mutatott előre, az igazságosság oltárán — Istennek egészen a halálig engedelmeskedve — letette értünk életét, és vállalta helyettünk a második (szellemi) halált, hogy mi már szabadon mehessünk Atyához. "Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen" (1.Péter 3:18).
Mivel tehát Isten igazságának a mércéje betöltetett, így az Úr minden olyan ember felett kimondta a felmentő ítéletet, aki Jézus Krisztus gondviselésére bízza magát (Rómabeliekhez 3:24), és aki hittel hívja fel az Ő szent Nevét (János 1:12). A jogosság eztán azt kívánja meg, hogy azt a bűnt, amiért egyszer már megbűnhődtek, ne lehessen többet felemlegetni, vagyis hogy a Vád végleg elhallgasson. Mikor bűneinktől szennyes ruháinkat Jézus Krisztus áldozatának vére tisztára mossa, akkor Isten színe előtt a Vádló örökre elnémul, és Isten már nem emlékezik meg vétkeinkről soha többé (Rómabeliekhez 8:1; Kolossébeliekhez 2:14; 1.Péter 2:24; Ézsaiás 43:25). Isten igazsága így örökké megáll, hiszen e módon Ő maga sem hágja át az igazságosság előzetesen megszabott mércéjét azzal, hogy felment mindenkit, akik egyébként jogosan részesülnének büntetésben. A Jézusra mért csapás egyszer és mindenkorra kielégítette Isten haragját, a sír végre azt mondta, elég. A halál azonban nem tarthatta meg Őt, feltámadásával félreérthetetlenül igazolta, hogy Ő Isten. Az Úr Jézus felszegezte adóslevelünket saját keresztjére, Ő töltötte be helyettünk a törvény minden rendelését, melyet mi soha nem voltunk képesek, melyek így csak kárhoztattak minket. Az átok, ami nekünk járt volna, önkéntes áldozata által, az Ő osztályrésze lett (Galátziabeliekhez 3:13).
Mivel Isten igaz, ezért az igazságosság jellemének éppolyan elengedhetetlen része, mint amennyire a szeretet és az irgalom is elválaszthatatlanul Hozzá tartozik. Isten igazságossága nélkül a bűn mindent elnyelne, majd végül a gonosz uralná le ezt a világot és a következőt. Világos az is, hogy az engedelmesség már nem volna erény, így az minden jutalmával együtt odaveszne. Egy igaztalan, szeszélyes és önkényes Istent pedig szívből tisztelni sem lehetne, legfeljebb a kiszámíthatatlanságától lehetne rettegni. Isten Szent Lelke Mikeás prófétán keresztül nagyon magvasan foglalja össze, hogy Istennek melyek azok a tulajdonságai, melyek visszfényét a mi életünkben is szeretné látni: "Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel" (Mikeás 6: 8).
English
Mit jelent az, hogy Isten igazságos?
