Az Istenbe vetett hit tényleg csak egy mankó?


Kérdés: Az Istenbe vetett hit tényleg csak egy mankó?

Válasz:
Minnesota egykori kormányzója, Jesse Ventura, egyszer a következő állítást tette: „A szervezett vallás csak egy átverés és egy mankó gyenge idegzetű embereknek, akik a tömeg védelmét keresik. Szavaira egyetértéssel reagált Larry Flint pornográf kiadó hozzáfűzve, hogy „Semmi jót sem tudok mondani róla [azaz a vallásról]. Az emberek csak mankónak használják." Ted Turner egyszer simán azt mondta, hogy „a kereszténység a vesztesek vallása". Ventura, Flynt, Turner és más hasonlóan gondolkodó személyek a keresztényekre érzelmileg labilis emberekként tekintenek, akiknek szükségük van egy elképzelt segítőre mindennapi kihívásaikban. Amit persze ezzel egyidejűleg kimondatlanul is állítanak az, hogy ők maguk erősek, és nincsen semmi szükségük egy elképzelt Isten segítségére az életükben.

Az ilyen állítások egy egész sornyi kérdést vonnak maguk után, úgy mint: Honnan ered az effajta gondolkodás? Van egyáltalán valami igazság benne? Milyen választ ad a Biblia az ilyen állításokra?

A hit csak egy mankó? — Freud hatása
Sigmund Freud (1856-1939) egy osztrák neurológus volt, akit a pszichoanalízis atyjának is szoktak titulálni. Az általa létrehozott rendszer alapköve az az elmélet, mely szerint emberi viselkedésünk túlnyomó része tudatalatti törekvések uralma alatt áll. Freud, még az ateizmus szószólójaként is elismerte, hogy a vallás igazságát nem lehet megcáfolni, és hogy a vallásos hit az egész történelem folyamán számtalan embernek nyújtott vigaszt. Azonban Freud szemében Isten létezése csupán a képzelet szüleménye volt. Egy a vallással foglalkozó írásában, mely az „Egy illúzió jövője" címet viseli, a követekező módon fogalmazza ezt meg: „Ők (a hívők) Istennek nevezik azt a bizonytalan absztrakciót, amit saját maguk alkottak önmaguknak."

Az ilyen illúziók létrejöttének hátterében Freud két alapvető mechanizmust vélt felfedezni. Az egyik ilyen folyamat így jellemezhető: az istenhívő emberekben lévő erős vágyak és a reménység utáni nagy igényük együttese hozza létre az isten képzetét. Mindez azon céllal megy végbe, hogy képesek legyenek vigaszt találni az élet viszontagságainak sodrásában. A másik mechanizmus kiindulási pontja egy nem létező-, vagy elégtelen apafigura, amit a vallásos beállítottságú ember mintegy kitakar a saját maga alkotta isten képével, kielégítve ezzel az idillikus és idealizált apafigura utáni vágyát. A vallás feltételezett vágyteljesítő aspektusáról Freud a következőképp ír: „ Ezek (a vallásos hiedelmek) az emberiség legősibb, legerősebb, és legsürgetőbb vágyainak kifejeződései és azok egyidejű beteljesítése. A hit illúziónak nevezendő, mikor a vágy beteljesítése válik a hit késztetésének legmeghatározóbb vezérelemévé, és a valósághoz való viszony a figyelem peremére kerül – hasonlóképp, amint az illúziónak sincs szüksége a valósághoz való semmilyen érdemi visszacsatolásra."

Freud számára Isten nem volt más, mint egy pszichológiai projekció (kivetítés, rávetítés), ami attól a valóságtól volt hivatott megvédeni a személyt, amivel önmaga nem akar-, vagy nem képes szembenézni. Freudot más tudósok és filozófusok is követtek, akik hozzá hasonlóan azt állították, hogy a vallás csak az emberi elme beképzelése, illúziója, azaz pusztán az elme érzéki csalódása. Az amerikai író és filozófus Robert Pirsing ezt így fejezte ki: „Ha egyvalaki kóros képzelgéstől szenved, azt elmebajnak nevezzük. Ha emberek egész csoportja szenved kóros képzelgéstől, akkor azt vallásnak nevezzük." Pirsing állításából elég jól leszűrhető Freud követőinek szemlélete.

Hogyan álljunk tehát a fenti vádakhoz? Van Freud és mások állításainak valami valós alapja?

"A mankóra támaszkodó tömeg" elméletének vizsgálata
Mikor őszintén vizsgáljuk a fenti állításokat érdemes először eszünkbe venni, hogy mit állítanak ezen nézet képviselői önmagukról. A vallást gúnyolók azt állítják, hogy (többek között) a keresztények hajlamosak pszichológiai öncsalásra, tudatalatti vágyteljesítő magatartásra, ami alól a szkeptikusok-, tehát jómaguk, kivételt képeznek. De vajon miért feltételezik, hogy ők nem ugyanígy így működnek? Az Atyaisten képzetét Freud olyan érzelmi szükséget szenvedő emberek kitalációjának vélte, akik valójában egy apafigurára vágytak. Az azonban nem lehetséges, hogy Freudnak pont arra volt érzelmi szüksége, hogy ne legyen az életében egy ilyen apafigura sem? Freud vágyteljesítő késztetései talán pontosan abban öltöttek testet, hogy nem akarta — vagy nem volt képes — a mindenható Szent Isten létezését-, és a túlvilági ítélet valósságát elfogadni, vagy esetleg az abbéli vágyában, hogy bár a pokol ne is volna valós hely. Gondolkodását, következtetései hitelességét jól érzékelteti maga Freud egy másik írásában: „A legkeményebb falat, különösen számomra, az, hogy a tudomány minden ágának eredményei egy teremtő isten létezése után kiáltanak."

Így tehát kézenfekvőnek látszik azt következtetést levonni és ugyanúgy érvelni, amit Freud és követői tették. Ahhoz tehát, hogy valaki az Isten létezését igazoló-, kézzelfogható bizonyítékokat, elvesse, egy képzeletbeli világba kell menekülnie, ahol Isten létezésének bizonyságai egyszerűen a tudatosság peremére szorulnak. Azonban Freud és követői érvelésének ilyentén formán való megfordítása és önmagukra való alkalmazása persze szóba se jöhet. Vannak azért olyan ateisták is, akik őszintén és nyíltan bevallották ennek a változatnak az eshetőségét is. Egy példát említve, az ateista filozófus professzor Thomas Nagel egyszer ezt mondta: „Vágyam az, hogy az ateizmus igaz legyen, és nyugtalanít az a tény, hogy az általam ismert legintelligensebb és legjobban felkészült emberek közül némelyek vallásos hívők. Nem pusztán arról van szó, hogy nem hiszek Istenben és természet szerint is azt remélem, hogy ebben a hitemben nekem van igazam, hanem sokkal inkább arról, hogy őszintén remélem, hogy nincs Isten. Nem akarom elfogadni Isten létezését; Nem akarom a világmindenséget így elképzelni."

Egy másik gondolat, amit érdemes szem előtt tartanunk, hogy a kereszténység nem minden vonatkozása megnyugtató jellegű. A pokolról való tanítás, vagy a természetszerűleg bűnös ember, ki saját törekvései mentén képtelen Istennek tetszeni, és más hasonló tanok nem éppen egy rózsaszín álomvilág szüleményei, vagy egy gyereknap elengedhetetlen kellékei. Hogyan magyarázza Freud ezen tanítások kiötlését, létrejöttét?

A fenti gondolatból egy további kérdés is következik. Ha az ember csak jobban akarná érezni magát, miért egy szent (bűntelen és bűngyűlölő) isten képzetét alkotná meg? Egy ilyen isten mindig csak szembenállna az emberek természet szerinti vágyaival, késztetéseivel és tetteivel. Valójában ez volna a legkevésbé kívánatos istenkép, amivel valaha valaki előhozakodhatna. Ezzel szemben pont azt várnánk, hogy az emberek egy olyan istent kreálnak maguknak, aki tetszését nyeri azokban a dolgokban, amit természetszerűleg ők is szeretnek. Nem egy olyan istent, aki ellenzi azokat a dolgokat, amit egyes esetekben maguk az emberek is helytelennek és bűnösnek vélnek. A helyes és a helytelen egyetemes erkölcsi kategóriáinak eredete persze továbbra is sűrű homályban marad, éppúgy mint a bűn definiálása.

Cikkünk utolsó viszontkérdése arra keresi a választ, hogy miképp magyarázza a „mankó-elmélet" azt, hogy emberek, kik később hívőkké váltak, kifejezetten ellenségesen álltak a hithez, és kicsit sem akartak hívővé válni. Ezeknek az embereknek semmi vágyuk vagy késztetésük nem volt arra nézve, hogy a kereszténység igazát öregbítsék. Sokkal inkább a bizonyítékok beható vizsgálata-, és azok igaz voltának elismerése után váltak hívőkké. C.S. Lewis, az angol tudós, ezen emberek közé tartozik. Lewis híres arról a mondásáról, mely szerint ő volt egész Anglia legvonakodóbb megtért hívője. Saját megvallása szerint szó szerint rugdalózva és tombolva ismerte be a hit valósságát. Ez nem éppen egy olyan beszámoló, amit a vágyteljesítő fantáziában elmélyedő embertől várnánk.

A felsorolt kérdések és esetek éles ellentétben állnak a „mankóra támaszkodó gyengeelméjű tömeg" képével. Persze ezeket a felvetéseket kényelmesen figyelem kívül hagyják. Mit mond azonban a Biblia a pszichológia emberképének tételeiről? Hogyan válaszol a vádakra?

Az Istenhit valóban csak egy mankó? — Miként felel a Biblia?
A Szentírás három velős választ ad arra a felvetésre, mely szerint Isten csak egy mankó, akit gyenge emberek egyszerűen beképzelnek maguknak. Elsőképp a Biblia azt állítja, hogy Isten magának teremtette az embereket úgy alkotván meg őket, hogy természetes vágyódásuk legyen az Istennel folytatott kapcsolatra. Erre a tényre reflektálva Augustinus a követekező sorokat írja: „ Te, Isten, magadnak alkottál bennünket, így szívünk soha nem talál nyugalmat addig, míg nyugodalmát Tebenned leli meg." A Biblia tanúsága szerint Isten az embert saját képére alkotta (1 Mózes 1:26). Ha ez igaz, akkor nem volna logikus arra a következtetésre jutni, hogy azért érzünk Isten utáni vágyat, mert ezt a vágyat Ő maga plántálta szívünkbe? Teljes bizonyossággal kizárhatjuk azt, hogy a minket alkotó Isten rajtunk hagyta az ujjai nyomát, továbbá azt, hogy valós és élő kapcsolat lehetséges a Teremtő és a teremtménye között?

Másodszor a Biblia azt mondja, hogy az emberek — a Freud és követői által leírtakhoz képest — éppen ellentétesen cselekszenek. A Biblia állítása szerint az emberiség épp hogy fellázad Isten ellen, és hogy természet szerint eltaszítja Őt magától, sem mint hogy vágyakozna rá. Az emberi visszautasítás a magyarázata annak, hogy Isten haragja miért jön a vonakodó emberiségre.

A valóság az, hogy az emberek természetük szerint mindent megtesznek, hogy elnyomják magukban az Istenről való igazságot. Pál apostol világosan ír erről: „Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják. Mert a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek. Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek" (Rómabeliekehez 1:18-22). A tény, melyet Pál apostol szemléltet, mely szerint Isten megismerhető, és hogy istensége alkotásainak megértéséből megtudható, szépen köszön vissza C.S.Lewis soraiból: „Figyelmen kívül hagyhatjuk Isten jelenlétet, de Előle sehová sem tudunk kitérni. A világ telis-tele van Ővele."

Maga Freud is beismerte, hogy a vallás a valós ellenség. Isten pontosan így nevezi a szellemi megvilágosodás előtti állapotban leledző emberiséget, azaz Isten ellenségének. Pál apostol a Szent Lélektől vezérelve ezt szintén eszébe veszi: „Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele." (Rómabeliekehez 5:10, kiemelve).

Harmadrészt, a Szentírás maga is megmondja, hogy a világi életünk nem könnyű. Temérdek nehézséggel kell szembenéznünk, továbbá minden egyes ember átéli a haláltól való félelmet. Világunkba kitekintve ezeket a dolgokat könnyen felismerhetjük. A Biblia azonban azt is hozzáteszi, hogy Isten mindig ott van velünk és átsegít a nehéz időkön, és biztat minket afelől, hogy Jézus Krisztus egyszer és mindenkorra legyőzte a halált és annak minden félelmét. János apostol evangéliumában erről így olvashatunk: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: és meggyőztem a világot"(16:33 vers). „Bízzatok", így bátorít bennünket Jézus Krisztus. Követői Benne kapják meg a végső győzelem ajándékát.

A Biblia azt mondja nekünk, hogy Isten gondoskodik sajátjairól és segíti őket. Felszólítja követőit is, hogy – éppúgy, mint azt Ő is teszi – mi is segítsük egymást és hordozzuk egymás terheit (Galátabeliekhez 6:2). Mikor Péter apostol Isten törődését szemlélteti, a következő módon szól hozzánk: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok" (1.Péter 5:6-7, kiemelve). Jézus Krisztus méltán híres hívása is ugyanerről a gondoskodó szeretetről tanúskodik: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű" (Máté 11:28-30).

Isten mindennapi támogatásán felül, vigaszt találunk abban a tényben, hogy Jézus Krisztus végleg legyőzte a halált. Feltámadásával Jézus bebizonyította, hogy a halálnak nincsen semmi hatalma felette. Isten Igéje szerint pedig minden Jézusban bízó, azaz Őbenne hívő, embernek az örök életre való feltámadás biztosítéka rejlik Jézus Krisztus feltámadásában. A Zsidókhoz írt levél írója erős hangon hirdeti a halál féleméből való megszabadulás igazságát: „Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is (értsd Jézus Krisztus) hasonlatosképen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának" (Zsidókhoz 2:14-15 kiemelve, betoldva).

Láthatjuk tehát, hogy a Szentírás Isten értünk aggódó és gondoskodó szeretetéről, valamint segítő jobbjáról beszél. Ez valóban megnyugtatólag hat Isten mindegyik teremtményére. Ez nem egy önámító és vágyteljesítő nyugalom, hanem egy olyasfajta nyugalom, ami Isten Igéjének bombabiztos alapján áll.

Isten tényleg csak egy mankó? — Végkövetkeztetés
Mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy Jesse Ventura tévedett, mikor azt állította, hogy a vallás csak egy mankó. Az ilyen, és ehhez hasonló állítások az ember a büszkeség állapotában leledző alaptermészetét szólítják meg, és egyben jól körvonalazzák azokat az embereket is, akikről Jézus Krisztus a Jelenések könyvében beszél: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen" (Jelenések 3:17).

Freud vágyteljesítő elmélete, Ventura és mások kijelentései hűen tükrözik azt az állapotot, amit Isten előre megmondott, mikor a bukott emberi fajt jellemezte: szembeötlő az ember természetes testi törekvése, melynek engedelmeskedve — Isten elvetésére törekedve — visszautasítják Isten igényét életükre. Ezek az emberek szellemi vakságukban mintha csak önmagukat vádolnák, egyidejűleg beigazolva Isten igazságát. Isten mégis vád nélkül nyújtja továbbra is karját mindnyájunk felé, mindössze arra kérvén minket, hogy hagyjuk el a humanizmusba-, az ember alapvetően jó természetébe, vetett hamis reményünket, és valós vágyainkat felismerve Őt válasszuk.

A Szentírás nagyszerű kinyilatkoztatása Jézus Krisztus feltámadásának bizonyosságáról igaz nyugalmat és éltető reményt ad, és a remény, mint tudjuk, nem szégyenít meg (Rómabeliekehez 5:5). Isten győzelme a halál felett, arra is tanít minket, hogyan élhetünk földi életünkben bizalmunkat Istenbe vetve. Isten előtte minden gyengeségünkkel egyetemben nyíltan elismerhetjük megmentésünk szükségességét is. Ha ezt megtesszük erőssé válunk, éppen úgy, ahogy azt Pál apostol mondja: „mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős" (2 Korintusbeliekhez 12:10).

English


Vissza a magyar oldalra
Az Istenbe vetett hit tényleg csak egy mankó?