Kérdés
Mit tanulhatunk Pál apostol életéből? Ki volt Pál apostol?
Válasz
Pál apostol életéből igen sokat tanulhatunk. Pálnak megadatott a lehetőség, hogy egészen különleges tetteket vigyen véghez Isten országa gyarapodásáért, élete így semmiképp sem nevezhető átlagosnak. Pál apostol története az Úr Jézus Krisztusban kapott megváltás igaz története, és egyben annak a bizonysága, hogy Isten túláradó kegyelme mindenkit képes elérni. Ahhoz azonban, hogy Pál személyét teljesebben megérthessük, lényének sötét oldalát is meg kell vizsgáljuk, vagyis hogy pontosan milyen is volt mielőtt a "kegyelem apostolává" vált. Pál életének korai szakaszát a vallásos vakbuzgóság-, a brutális erőszak-, és a korai egyház tagjainak fáradhatatlan üldözése jellemezte. Istennek hála, hogy Pál későbbi évei az előbb említettekkel már köszönő viszonyban sem voltak, hiszen ekkor már csak az Úr Jézusnak élt, és az Ő királysága növeléséért fáradozott.
Pál, valamikor Kr.e. 1-5 között, a tarzuszi Czilícziában, Saul néven látta meg a napvilágot. Szülőhelye, amit napjainkban Terzusznak neveznek, Törökország délkeleti csücskében található. Saul zsidó származású volt, aki a tizenkét törzs számban legkisebbikéhez, Benjáminhoz tartozott (Filippibeliekhez 3:5-6). Apja és férfi felmenői farizeusok voltak, vagyis olyan elkötelezett vallásos emberek, akik szigorúan ragaszkodtak a Mózes által közvetített isteni törvények betű szerinti betartásához. Mindenféle pogány befolyástól elszigetelték magukat, és gyermekeiket is foggal-körömmel óvtak az effajta "szennytől". Ekkoriban ugyanis az antik görög kultúra szellemisége az egész Földközi-tenger térségében erősen képviseltette magát. Pál szülőházában azonban minden görög, azaz pogány, befolyásnak igyekeztek ellenállni. Mindezek ellenére neveltetése semmiképp sem volt életidegen, hiszen mind görögül (az akkori tudomány nyelve)-, mind pedig latinul (az akkori politikai uralom nyelve) igencsak jól beszélt. Otthonában azonban csak arámiul szólaltak meg, ami a héber nyelv egy olyan — külön nyelvvé szilárdult — dialektusának (tájszólás) tekinthető, amit eredetileg a déli országrész Júda tartományában beszéltek. Bár Saul és egész családja római polgárok voltak (ami ekkor mind jogi-, mind pedig anyagi vonatkozásait illetően nagyon nagy dolognak számított), mégis Jeruzsálemet tekintették az egyetlen szent városnak, hajdani fényét elvesztett országuk fővárosának (Apostolok Cselekedete 22:22-29).
Saul tizenhárom éves korában a mai Palesztina (az akkori Filisztea) területére, Gamáliel rabbi (a rabbi szó jelentése: mester, tanító) iskolájába küldetett. Ott népének történelmébe, a próféták ihletett írásaiba, és a zsoltárokba, vagyis az ószövetségi iratok teljességébe mély betekintést kapott. Az öt-hat éven tartó képzésben Saul olyan ismeretekre tett szert, melyek által képes volt helyesen értelmezni és behatóan elemezni a teljes Ószövetséget (Apostolok Cselekedetei 22:3). Ebben az időszakban sajátította el a diatribia néven ismert tanítási módszert, amely heves hangvételű kérdésekre adott kimért válaszok által készítette fel a diákot a későbbi, valós életben bekövetkező hasonló vitás helyzetekre. A diatribia, bár a világi értelemben támadó beszédet/iratot jelent, valóban egy apologetikai metódus volt (A Szentírás védelmének tana). Ez a tanítási mód nagyban segítette a rabbikat abban, hogy a törvény finomabb részleteit mind jobban feltárhassák hallgatóságuk előtt, és ezáltal világosan rá tudjanak mutatni azon finom részletekre, amelyeken a törvény megtartása-, vagy annak áthágása áll vagy bukik. Kiképzése zárultával Saul jogász lett, meredeken felfelé ívelő karrierje pedig határozottan abba az irányba mutatott, hogy egy napon jó eséllyel beválasztják majd a 71 főből álló zsidó legfelsőbb bíróságba, a Szanhedrinbe. Ezen grémium tagjai nem csupán jogi kérdésekben számítottak legfelsőbb hatalomnak, hanem a zsidók életének minden vonatkozásában is (lásd kapcsolódó szócikkünk). Saul ifjonti buzgósággal égett atyái vallásáért, így semmilyen megalkuvást, vagy lágymeleg kompromisszumot nem tűrt e téren. Pontosan ez a buzgóság volt az, ami Sault egyenesen arra a pályára állította, amit ma vallásos szélsőségnek (vallásos extremizmus vagy fanatizmus) nevezünk.
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve 5:27-42 igerészének tanúsága szerint Péter apostol a Szanhedrin előtt nyilvánosan védelmezte az evangéliumot, valamint Jézus Krisztus messiási mivoltát. Ennél a védőbeszédnél minden bizonnyal Saul is jelen volt, csak úgy mint Gamáliel, aki nyugalomra intette a tanácsot, és ezzel megakadályozta, hogy Pétert megkövezzék. Saul jó eséllyel István tárgyalásán is ott lehetett. Azt bizonyosan tudjuk, hogy megkövezésénél ő is jelen volt, hiszen az Ige is beszámol róla, hogy ő őrizte meg a kövezők felső ruháit (Apostolok Cselekedetei 7:58). István halála után "...nagy üldözés (támadt) a jeruzsálemi gyülekezet ellen..." (Apostolok Cselekedetei 8: 1 — betoldva). Saul ekkor már vérig elkötelezett volt amellett, hogy teljesen eltörölje Jézus Krisztus követőit. Mivel mindvégig azt hitte, hogy ezzel Isten akaratát teljesíti, könyörtelen üldözést szabadított rájuk. Talán nincs is semmi rémisztőbb vagy gonoszabb, mint egy vallási fanatikus terrorista, aki szentül meg van arról győződve, hogy embertársai meggyilkolásával egyenesen Isten akaratát hajtja végre. Tarzuszi Saul pedig teljes joggal nevezhető vallási fanatikus terroristának, azzal a pontosítással, hogy ő "állami" felhatalmazással vihette véghez tetteit. Az Apostolok Cselekedetei 8:3-at így olvassuk: "Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket" (Apostolok Cselekedetei 8:3 — Új Fordítás).
Saul életének fordulópontjáról szintén az Apostolok Cselekedeteinek ihletett könyve számol be. A 9:1-22 igerész annak igaz történetét meséli el, hogy az Úr Jézus Krisztus hogyan jelent meg Saulnak a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető 150 km-es út egy szakaszán. Jézus Krisztus megváltó hite az üldöztetés ellenére is (vagy éppen azért) egyre jobban terjedni látszott, így Saul szívét mind gyilkosabb düh emésztette, tehát eltökélte magában, hogy írmagjában irtja ki ezt az istenkáromló gonosz szektát. Mielőtt útra kerekedett volna, közvetlenül a főpaptól kért írásos felhatalmazást, hogy azt a damaszkuszi zsinagógában felmutatva a helyi zsidók támogatását is maga mögött tudhassa, és így vasra verve vihessen vissza minden keresztényt Jeruzsálembe (a keresztények ekkor "az Út" követőjeként voltak ismertek — lásd János 14:6). Az úton azonban Saul előtt mennyei fényesség jelent meg, ő pedig, mintegy élettelenül, az arcára esett. Aztán ezeket a szavakat hallotta: "Saul, Saul, mit kergetsz engem?". Ő azonban csak így tudott felelni: "Kicsoda vagy Uram?". Mire ez az Ige ment ki hozzá: "Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, a kit te kergetsz" (Apostolok Cselekedetei 9:4-5). Itt megjegyeznénk azt is, hogy egyes Bibliatudósok úgy spekulálnak, hogy Saul nem ezen első alkalommal találkozott Jézussal, feltételezésük szerint ugyanis a már a fiatal Saulnak is hallania kellett Jézus Krisztusról, és lehet, hogy még halálának is szemtanúja volt.
Ettől a találkozástól fogva Saul élete fenekestől felfordult. A menyei fény, amit csak ő látott, míg két kísérője csak a hangot hallotta szólni, teljesen megvakította őt. További útján tehát e két szolga támogatására szorult. Jézus Krisztus utasításának megfelelően Saul bement a városba, ahol három napig nem evett és nem ivott semmit. Eközben egy Ananiás nevű hívőhöz szintén látomásban szólt az Úr, amikor a férfi azonban megértette, hogy éppen ahhoz az emberhez kell menjen, aki hírhedt arról, hogy halálra keresi hittestvéreit, akkor először megtorpant. Az Úr — az utókornak is bizonyságot szolgáltatva — afelől biztosította Ananiást, hogy nincs félnivalója, mert Ő ezt a vérengző embert választott edényévé teszi, hogy hordozza Nevét a pogányok, királyok, és Izráel minden fiai előtt (Apostolok Cselekedetei 9:15). Isten már ekkor közli azt is, hogy Saulnak sokat kell majd szenvednie az Ő Nevéért (16. igevers). Ananiás, engedelmeskedve az Úr szavának, meg is találta a még vak Sault, és pontosan továbbadta neki Jézus Krisztus üzenetét. Majd kezét rátéve, közösen imádkoztak, mire Saul a Szent Lélek ajándékában részesedett, látását visszanyerte (17. igevers), és "megkeresztelkedék" (18. igevers). Pál apostol eztán pár napot még a damaszkuszi tanítványok körében töltött, majd elindult a zsinagógákba. Most azonban már nem azért ment, hogy Jézus Krisztus követőinek elfogására utasítást adjon, hanem azért, hogy mindenkinek kihirdesse, hogy a feltámadt názáreti Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, a világ rég várt Megváltója (Apostolok Cselekedetei 9:20). Az emberek, érthető módon, eleinte igencsak szkeptikusak voltak vele szemben, hiszen régi énje, Saul vérszomjas mivolta, hírhedt volt a zsidóság körében. A zsinagógában legalább ilyen értetlenül álltak vele szemben, hiszen azt várták, hogy majd elhurcolja az Út követőit, most meg éppen az ő oldalukra állt át (21. igevers). Pál eztán egyre bátrabban és bátrabban szólt, mikor felismerte, hogy a bibliailag megalapozott tudása segítségével be tudja bizonyítani a zsidóknak, hogy Jézus Krisztus valóban a rég várt Messiás (22. igevers). Milyen érdekes, hogy Saul már előzetesen is rendelkezett ezen teológiai ismeretekkel, de a minden igazságba elvezető Szent Lélek szeretetteljes emlékeztetése — lelki szemeinek megnyílása — volt szükséges ahhoz, hogy Jézus Krisztusban felismerhesse Istent.
Pál apostol missziós szolgálatát Arábia, Damaszkusz, Jeruzsálem, Szíria, és a számára otthonos Czilíczia vidékein is kifejtette. Barnabás testvér az antiókiai gyülekezetbe is kérte Pál segítségét (Apostolok Cselekedetei 11:25). A Júdeából elmenekült keresztények, akik az István vértanú halálát követő üldöztetés elöl mentették életüket, hozták létre ezt a többnemzetiségű gyülekezetet (Apostolok Cselekedetei 11:19-21).
Pál apostol három missziós útja közül a legelsőt Kr. u. 40 körül kezdhette. Mikor aztán egyre több és több időt töltött pogányok lakta területeken, akkor a római nevét, vagyis a Pált kezdte használni (Apostolok Cselekedetei 13:9). Isten Szent Lelke Pál apostolon keresztül számos újszövetségi írást közölt velünk. Mondhatni, hogy a Szent Lélek fogalmazott, Pál pedig fogta a tollat. A legtöbb, kicsit is is komolyan vehető, teológus megegyezik abban, hogy a következő ihletett levelek mind az ő kézjegyét viselik: Rómabeliekhez, Korinthusbeliekhez írt első és második levél, Galátziabeliekhez, Filippibeliekhez, Thesszalonikabeliekhez írt első és második levél, Filemonhoz írt levél, Efézusbeliekhez, Kolossébeliekhez. Ez, az összességében tizenhárom levél alkotja a Páli leveleket (episztola), melyek a teológia — így Isten ószövetségi és újszövetségi Igéje megértésének — egyik fő forrása. Bár a Zsidókhoz írt levél emberi írója nem ismert, sokan vannak, akik ezt a levelet is Pál apostolnak tulajdonítják, és biblia alapon képesek nézetük mellett érvelni.
Mint ahogyan azt már előzetesen megjegyeztük, Pál apostol korába és tevékenységébe leginkább az Apostolok Cselekedeteinek könyvén keresztül kapunk betekintést. Pál apostol egész újjászületett életében a testben feltámadott Jézus Krisztust prédikálta, még ha ezáltal folyamatos életveszélyben is volt (2.Korinthusbeliekhez 11:24-27). Ha még végigolvasni is fárasztó mindazt a szenvedést, amin Pál apostol keresztül ment, akkor vajon milyen lehetett megélni azt? Általánosan elfogadott feltételezések szerint Pál apostol Kr.u. 60 körül halt mártír halált Rómában.
Mi tanulhatunk tehát Pál életéből? Először is azt, hogy Isten mindenkit, de tényleg mindenkit, képes és hajlandó megmenteni. Pál apostol figyelemre méltó történetét Isten Szent Lelke nap mint nap megismétli. Ő az Atya akaratának megfelelően saját bűneikben megtört embereket húz és von az Úrhoz a világ minden tájáról és kultúrájából, akik ezáltal — életüket átadva Jézus Krisztusnak — Isten kegyelméből valósággal új teremtményekké válhatnak. Egyesek közülünk rettenetes dolgokat tettek embertársaikkal, de Jézus Krisztus irgalmából képesek voltak szembenézni régi önmagukkal, és régi életükből mindent szemétnek ítélni. Mások meg még mindig abban a tévképzetben ringatják magukat, hogy vannak kisebb meg nagyobb bűnök. Megint mások azzal hitegetik magukat, hogy erkölcsös életvezetésük miatt (emberi erőből véghezvitt tettek sorozata: vallásosság) Isten majd rájuk mosolyog a nap végén, mikor minden bizonnyal eljön az a végső ítélet, amit Isten majdnem mindegyik prófétáján keresztül a kezdetek óta hirdet nekünk. Számukra igen rossz hírrel kell szolgáljunk: ez a stratégia nem fog bejönni! Pál történetét olvasva elképedve tűnődünk, hogy Isten hogyan engedhet be a mennybe egy olyan vallási fanatikust, aki ártatlan nőket és gyermekeket gyilkolt. Még akár párhuzamot is vonhatunk közte és napjaink vallási motívumú terroristáinak megítélése között, akiket az emberiség ellen elkövetett durva bűneik miatt mi magunk sem tartunk érdemesnek a megváltásra — már ha vagyunk ennyire őszinték magunkhoz, hogy ezt bevalljuk. Pál apostol történetét napjainkba is át lehetne helyezni. Róla is elmondhatnánk, hogy tettei alapján nem érdemel második esélyt. Isten azonban mégis irgalommal tekintett rá. Még jó, hogy nem mi vagyunk a bírák, illetve hogy Isten nem személyválogató. Számára a jó keresztény éppúgy megváltásra szoruló ember, mint a bűneiben fuldokló pogány. A bűn az bűn, minden örök következményével együtt. Jézus Krisztus azonban minden valaha létezett és születendő ember helyett elhordozta ezeket a következményeket, hogy mi már szabadon mehessünk Hozzá. Ehhez csak meg kell ragadjuk szabad akaratunkból Isten megváltását, vagyis a Fiában ajándékba kapott üdvösségünket. Kizárólag Isten képes megmenteni lelkünket a tüzes tó minden kínjától.
Pál apostol életéből azt is megtanulhatjuk, hogy bárki válhat Jézus Krisztus alázatos és egyidejűleg erőteljes tanújává. Kevés olyan bibliai szereplőt találunk, aki az evangéliumi örömhír hirdetésekor ilyen mérvű alázatot és szívbéli szelídséget gyakorolt volna, mint Pál apostol. Az Apostolok Cselekedetei 20:19 erről így tanúskodik: "Szolgálván az Úrnak teljes alázatossággal és sok könnyhullatás és kisértetek közt, melyek én rajtam a zsidóknak utánam való leselkedése miatt estek". Ugyanezen könyv 28:31-es igehelye pedig így emlékezik meg Pál igehirdetéséről: "Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül." Pál teljes szabadsággal hirdette embertársainak azt az óriási szabadulást, melyben Jézus Krisztus részesítette őt. Újjászületésétől egészen a mártíromságáig minden álló napját Isten királyságának fáradhatatlan szolgálatában töltötte.
Isten Szent Lelke Pál apostol életén keresztül azt is példaként állítja elénk, hogy mindenki képessé válhat magát teljesen átadni Istennek. Pál az egész életét, teljes lényét és valóját Istennek szánta oda. Ez abból is látszik, hogy az evangélium hirdetéséért börtönben ülve is így ír: "Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangyéliomnak; Annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt; És többen az Úrban való atyafiak közül bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az ígét" (Filippibeliekhez 1:12-14). Pál apostol még a legviszontagságosabb körülmények között és legmélyebb szenvedések ellenére is szívből dicsérte az Urat, hiszen tudta, hogy mindenki, aki Jézus Krisztusban marad, gyümölcsöket fog teremni. Ez minden keresztény rendeltetése, és ez nem tőlünk van, hanem Isten túláradó kegyelméből. Pál tényleg letett mindent az Úr Jézus lába elé, semmi világi dolog nem terhelte szívét, minden szükségének betöltéséért csak Istenben bízott. Isten Szent Lelke ezért tudta a következőket rajta keresztül — vele teljes egyetértésben — mondani: "Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség" (Filippibeliekhez 1: 21). Vajon mi is teljes szívből elmondhatjuk ezt?
English
Mit tanulhatunk Pál apostol életéből? Ki volt Pál apostol?
