Kérdés
Mit tanulhatunk Jeremiás életéből?
Válasz
Jeremiás Izráel utolsó napjainak prófétája volt abban az időben, mielőtt még teljesen szétmállott volna az ország. Ennek megfelelően ő volt az utolsó próféta, akit Isten azért küldött a déli királyságba, hogy megtérésre hívja népét. Ezt az országrészt Júda és Benjámin törzsei lakták, az ő örökségüket képezte. Isten minduntalan figyelmeztette Izráelt, hogy hagyják el a népek bálványait, saját kárukra azonban nem hallgattak rá. Reménykedve javulásukban, visszatartotta a teljes ítéletet, és csak szakaszosan szabadította azt választott népére. Így először, egy polgárháborús helyzet következtében, az ország északi és déli királyságra szakadt. Ezt követően az északi tíz törzset az Asszírok kezére adta. Jeremiás próféta pontosan ebben az időszakban kezdte Istentől rendelt szolgálatát. Feladata ugyanis az volt, hogy utolsó figyelmeztetésül szolgáljon Júdának, mielőtt őket is utolérné az a sors, ami nagyobbik nővérüket, vagyis mielőtt a nagy Babiloni Birodalom megtizedelné a népet, a megmaradtakat pedig a szolgaság igájába verve fogságra vinné. Az istenfélő Jeremiás elhívása abban állt, hogy figyelmeztesse Izráel fiait a meg nem bánt bűneik terhére, ami miatt Isten ellenük fogja fordítani kezét, Aki már készen is áll arra, hogy pogány királyok karja által veszítse ki őket a jó földről.
Kétség sem fér hozzá, hogy az elhívása idején 17 éves Jeremiást lelkileg nagyon megrázta népe jelen és jövőbeli sorsa, így tehát könyörögve kérlelte őket, hogy hallgassanak Istenre. Jeremiás "síró prófétaként" is ismert, de nem csak azért hullatott keserű könnyeket, mert Isten búsuló haragja már a küszöbön toporzékolt, hanem azért is, mert népe — minden őszinte törekvése ellenére — keménnyakú maradt. Mindezt csak tetézte, hogy emberi karokban vigaszra nem talált, Isten ugyanis azt a sorsot szánta neki, hogy egyedül, feleség és gyermekek nélkül, hordozza földi élete keresztjét (Jeremiás 16:2). Mivel az általa közvetített üzenet igen megosztó volt, még barátai is hátat fordítottak neki. Így tehát, a bekövetkező ítélet biztos tudatában minden bizonnyal nagyon magányos is lehetett. Isten azonban jól tudta, hogy prófétájának ez az útja, így azt is pontosan közölte vele, hogy milyen rettentő halál vár rövidesen a várandós asszonyokra, és gyermekeikre. Izráel fiainak pusztulása valóban olyan "keserves" lett, hogy még az elhullott testek eltemetésére sem volt ember, hanem a mező madarainak "adták át" azokat (Jeremiás 16:3-4).
Az izraeliták szíve minden jel szerint annyira megkeményedett és elrenyhült a megtűrt bűn pusztító hatása által, hogy már nem félték Istent, és nem is hittek benne. Jeremiás negyven éven keresztül prédikált, de egyszer sem lehetett része abban, hogy láthassa népe szívének meglágyulását, érchomlokának összetörését, kemény nyakának meghajlását. Bálványaiktól nem tértek meg. Izráel más prófétáinak — ha csak rövid időre is — de megadatott, hogy némi sikerélményük legyen, nem így Jeremiásnak. Mintha csak a falnak beszélt volna: Isten ültetése, Izráel férfiai, elszáradtak, és már nem vették fel az ég harmatát, Isten jóindulatú kegyelmét. Jeremiásra úgy tekintettek, mintha mesét mondana, és disznó módjára túrták az eléjük vetett gyöngyöket. A próféta szavai azonban nem vesztek semmibe, hiszen kárhoztatták azokat, akik hallván hallva süketek maradtak Isten hívogatására és figyelmeztetésére.
Jeremiás minden erővel próbálta népe tudtára adni, hogy az összes problémájuk gyökere az Istenbe vetett bizalom és hit hiánya. Nem félték már az Úr Nevét, és így semmibe vették minden rendelését is. Ebbe a csapdába azonban mind a mai napig könnyen bele lehet esni, ugyanis Istent elhagyva gyorsan eluralkodik rajtunk egyfajta hamis biztonságérzet. Izráel, napjaink összes nemzetével egyetemben, bálványokat ültetett szíve trónjára, nekik adta át a legelső helyet. Olyan hamis istenek ezek, akik nem kérik számon a bűnt, akikre nézve hamisságaink miatt nem kell lelkiismeret-furdalásunk legyen, így nyugodt szívvel menetelhetünk tovább a pokolba vezető széles úton. Isten erős kézzel vezette ki népét Egyiptom szolgaságából, nagy csodákat cselekedett előttük, még a Vörös tengeren is utat készített, hogy népe száraz lábbal mehessen át. Bár tanúi voltak Isten csodáinak, annak, ahogy negyven éven át táplálta őket a sivatagban, mégis visszatértek a bálványok rajához, akik nem képesek megtartani. Áldoztak és fogadalmakat tettek az ég királynőjének és más olyan (feltehetőleg emberáldozati) rituálékban is gyakorolták magukat, amelyek bizonyos fokig minden pogány kultúrát — így az egyiptomit is — jellemezték. Isten hívta, hívogatta, intette és dorgálta őket, de ők csak nyakasak maradtak. Így hát végtére átadta őket szabad akaratuknak, mikor így szólt hozzájuk: "Ti és a ti feleségeitek szóltatok a ti szájatokkal, és végbevittétek a ti kezeitekkel, mondván: Bizonyára teljesítjük a mi fogadásainkat, a melyeket fogadtunk az ég királynéjának..." (Jeremiás 44:25).
Jeremiás idővel elveszítette bátorságát, és majdnem teljesen elsüllyedt abban a szellemi ingoványban, amibe a hívők időnkét beleragadnak, mikor kicsinyhitük azt sugallja nekik, hogy erőfeszítéseik nem gyümölcsöznek, az idő viszont folyamatosan csak telik és telik. Jeremiás érzelmileg kiégett és egészen addig jutott, hogy már maga is kétkedni kezdett Istenben (Jeremiás 15:18). Isten azonban ekkor még nem mondta ki az utolsó szót élete felett. Jeremiás könyvének 15:19-es igerésze minden hívőnek fontos tanulságul szolgál azon időkre, mikor egyedül érzik magukat, haszontalannak látják szolgálatukat, mikor a bátorság az inukba száll és hitük meginog. Isten bölcs bíztatása ma is így szól hozzánk: "Azért ezt mondja az Úr: Ha megtérsz, én is visszatérítelek téged, előttem állasz; és ha elválasztod a jót a hitványtól, olyanná leszel, mint az én szájam. Ők térjenek meg te hozzád, de te ne térj ő hozzájok!" Isten tehát azt mondta Jeremiásnak, hogy térjen vissza Hozzá, és Ő majd helyreállítja megváltása felett érzett örömét. Isten Szent Lelke hasonlóan vigasztalta Dávidot miután a Betsabéval való vétke miatt összetörve és lelkében megalázva fordult az Úrhoz. Az 51. zsoltár is erről tesz bizonyságot (lásd 11. vers).
Jeremiás életéből megtanulhatjuk, hogy Isten nagy prófétáihoz hasonlóan minden hívő megtapasztalhatja az elutasítást, elbátortalanodhat, és adott esetben levertté is válhat. Nézzünk azonban a nyilvánvaló mögé, és ismerjük fel ebben Isten vigasztalását, tudva hogy a test (szellemi gyülekezet) minden tagja együtt örül és együtt is szenved, mikor mi is hasonló dolgokat tapasztalunk az Úrral való utunkon. Ez a folyamat szellemi érésünk fontos részét képezi, hiszen a tagjainkban lakó bűn folyamatosan vitézkedik, azaz háborúzik, a Jézus Krisztusban ajándékba kapott új lényünk ellen, akit Isten Szent Lelke szül meg bennünk. A Galátziabeliekhez írt levél 5:17 igerésze így tesz erről bizonyságot: "Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok." Jeremiással együtt azonban mi is vigaszra lelünk annak tudatában, hogy Isten hűsége végtelen, továbbá abban a tényben, hogy Ő akkor is hű marad hozzánk, ha mi olykor hűtlenek vagyunk (2.Timótheus 2:13).
Jeremiást Isten azzal a feladattal bízta meg, hogy egy igen népszerűtlen, sőt vádló üzenetet adjon át Izráel népének. Ebből, érthető módon, sok szellemi és lelki fájdalma származott, és atyjafia szemében is megvetetté vált. Isten pontosan közli velünk, hogy a megtérésre való hívás és az evangélium igaz üzenete "bolondság" azoknak, akik elvesznek, a hívőknek viszont maga "Istennek ereje" (1.Korinthusbeliekhez 1:18). Azt is pontosan előrejelzi nekünk, hogy eljön majd az idő, mikor az emberek már képtelenek lesznek elfogadni és eltűrni az igazságot (2.Timótheus 4:3-4). Jeremiás napjaiban Izráel fiai hátuk mögé vetették mindazt, amit Isten szócsövén keresztül szólt hozzájuk, a bekövetkező ítéletre való folyamatos figyelmeztetés csak ecet volt fogaiknak és füst a szemeiknek, így az hidegen hagyta elrenyhült szívüket. Ez a megállapítás mai korukra éppígy igaz. Isten követői ma is figyelmeztetik a környezetüket és a világot arra, hogy a fejsze már a fa gyökerére vettetett, hogy elveszett és haldokló világunkat hamarosan utoléri az igaz ítélet (Jelenések 3:10). Annak a reményében, hogy esetleg még rettentés árán is sikerül egyes embertársainkat kiragadni a tűzből, mindig meg kell maradnunk a hamisítatlan igazság hirdetésénél, még akkor is, ha azt senki sem akarja hallani.
English
Mit tanulhatunk Jeremiás életéből?
