Mit ért a Szentírás élő reménység alatt?


Kérdés: Mit ért a Szentírás élő reménység alatt?

Válasz:
Péter apostol első levelének harmadik verse ma is így szól hozzánk: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1.Péter 1:3). Ámen!

Péter apostol ezen levelének bevezető sorait az Atya Isten és egyszülött Fia, Jézus Krisztus, dicsőítésével nyitja meg. Az Úr közvetlen tanítványa arra is rögtön emlékezteti olvasóját, hogy a megváltás teljességgel Isten kegyelmi ajándéka. Eztán azt fejti ki, hogy miképp jutott minden hívő “élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. De mire is gondol Péter pontosan, mikor az “élő” reménységről beszél?

Isten Szent Lelke nem kevesebbet állít Péter apostolon keresztül, mint hogy az Isten “nagy irgalmassága” szerint való újjászületésünk maga az élő reménységünk el nem apadó forrása. Ezáltal mind inkább azt hangsúlyozza, hogy a megváltás Isten ajándéka. Hasonlóan, mint ahogyan a megszülető csecsemőnek is kevés-, vagy éppen semmi érdeme sincs a szülés folyamatában, úgy ránk is igaz, hogy nem azért lehet részünk a szellemi újjászületésben, mert azért bármilyen módon is munkál(kodhat)nánk. Isten szül minket újjá (János 1:13) az Úr Jézus Krisztus halál feletti győzelme által.

A megváltásunk ténye és élménye alapjaiban változtatja meg identitásunkat (2.Korinthusbeliekhez 5:17), függetlenül attól, hogy ezt szubjektív emberi nézőpontunkból-, vagy vissza-visszatérő szellemi bukdácsolásaink tükrében mi magunk hogyan ítéljük meg. Szellemi valóság ugyanis, hogy a megváltás által meghaltunk a bűnnek, hogy immáron minden napunkat Jézus Krisztus igazságában élhessünk (Efézusbeliekhez 2:5). Az újjászületésünk, azaz megváltásunk megváltozhatatlan ténye, ad okot az el nem évülő reményre.

A Bibliamagyarázók nem ritkán a remény apostolának nevezik Pétert. A fenti igerészben Péter új (szellemi) születésünket, lelki üdvünk elérést, az “élő reménység”-ünkkel hozza szoros kapcsolatba. Az általa említett remény azonban közel sem azonos azzal az ábrándozással, vagy hiú vágyaink tajtékzó hullámaival, amiket manapság szoktak reménynek nevezni. Magunkat is tetten érhetjük, amikor ilyen-, és ehhez hasonló mondatok hagyják el szánkat: “remélem ma nem fog esni”, vagy “remélem átmegyek a vizsgán”. Péter apostol azonban határozottan nem erre gondol, és nem is erről ír.

Az a görög szó, melyet ebben az igeszakaszban Károli “remény”-ként fordít, “buzgó, bizakodó, biztos elvárás”-t jelent. A hívő reménye tehát nem csupán “élő”-, hanem minden tekintetben “eleven”-, azaz a szó szoros-, és átvitt értelmében is “életrevaló”. Ezen elmúló világ halott reményeivel szemben az “élő reménység” olyan hatékony erőként hatja át a hívő lelkét, ami valós bizalommal teljes, és hosszú távon sem lankad el. Ez csak azért lehet így, mert élő reménységünk nem magunkból-, hanem az élő, feltámadt Megváltónkból ered. Péter minden reménységét egyedül az Úr Jézus Krisztusba veti.

Jelen levelében Péter olyan keresztény testvéreknek (is) ír, akik Kis-Ázsiában üldöztetést szenvedtek Jézus Krisztus nevéért. A Szent Lélek által ihletett szavai az ő-, és a viszontagságok között lévő minden testvér bátorítására és épülésére szolgálnak. Hasonlóan az ő jövőjükhöz-, a mi jövőnk is be van biztosítva az Úr Jézus feltámadása által. Minden valaha élt hívő testvér reményének sarokköve Krisztus halál feletti győzelme, azaz Urunk feltámadása. Bármivel is találjuk magunkat szemben e világban, legyen az “nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver” (Rómabeliekhez 8:35), semmi sem mérhető a feltámadásunk és az örökkévaló életünk minden áldásának maradandó öröméhez.

Élő reményünk a világtörténelem legjelentősebb eseményéhez lett lehorgonyozva, azaz Jézus Krisztus halálból való feltámadásának tényéhez (Máté 28:6). Ez az egyszeri győzelem mind a mai napig jelenvaló, Jézus ugyanis most is él (Kolossébeliekhez 3:1), de a romlás hatalmát eltörlő, örökkévaló létünk által már a jövő vizeit is mélyen hasítja (János 3:16; 4:14; 5:24; Rómabeliekhez 6:22; 1.Korinthusbeliekhez 15:23). Kizárólag Isten kegyelméből kapott élő reménységünk által vagyunk képesek jelen világunk minden kihívását, megpróbáltatását, nehézségét és szenvedését kétségbeesés és keserűség nélkül keresztként felvenni, és minden nap hordozni: “Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2.Korinthusbeliekhez 4:16-18).

Élő reménységünk “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökséget ígér, “a mely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1.Péter 1:4). A mi kincsünk nem ezen a földön van, ahol rozsda és moly megemészti, ahol a hazug, a tolvaj, és a gyilkos elragadhatja azt. Nem. A mi kincsünk a mennyben van fenntartva, ahol az idő múlása-, a bűn mocska-, és a halál átka sem érintheti azt. Ahol pedig a kincsünk, ott a mi szívünk is. Micsoda kegyelem, hogy kincseinket nem mi aratjuk le, hanem örökségbe kapjuk őket az Atyától! Ha ugyanis ajándékunk “kiérdemlése” csak egy cseppet is rajtunk múlna, akkor igencsak reális esélye volna annak, hogy elbaltázzuk és elszalasztjuk a dolgot. Mivel azonban rajtunk nem-, hanem kizárólag Istenen múlik, így az teljesen biztonságban van. Mint ahogyan Jézus Krisztus kezéből sem ragadhat ki senki minket – legyen az még olyan nagy hatalom – úgy a jövőbeli örökségünk bizonyosságát sem veheti el senki tőlünk.

Tény, hogy az emberek nem tudnak sokáig remény nélkül élni. Hit és szeretet nélkül szintén elképzelhetetlen az élet. A remény a holnap aggodalmába görnyedt-, a világ fájdalmas sóhajaiba belefáradt gyarló valónkat felemeli, majd hátára veszi, és átviszi a halál árnyékának völgyén. Bűnben bukott, igazságtalanságban fulladozó, szegénységtől, éhségtől, betegségtől, terrorizmustól, háborútól és minden katasztrófától sújtott világunk nyögve epedezik Isten vigasztaló reményéért. A súlyos szellemi valóság kemény eledelét az Efézusbeliekhez írt levél ingyenkonyhája teszi üres tányérunkra, mikor félreérthetetlenül kimondja, hogy mindazok, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, minden valós remény nélkül szűkölködnek, és minden igaz jót nélkülöznek (Efézusbeliekhez 2:12). Igazi, életet tápláló remény ugyanis csak Jézus Krisztus halál feletti győzelmében található. Isten Szent Lelke az, Aki Isten Igéjét is megeleveníti nekünk. Ő maga az a remény, Aki képes felüdíteni lelkünket és szellemünket is (Zsidókhoz 4:12). Ő az, Aki isteni hatalma által Krisztus hasonlatosságára formálja át minden gondolatunk, szavunk és tettünk. Egykoron bűneinkben meghalva éltünk, most viszont a feltámadásunk dicső reményében. Minden ember a szellemi halál állapotában születik e világra, az élő hitre jutottak azonban élve mennek ki belőle, még ha testük meg is hal.

A hívő élő reménye mindenek felett áll és megingathatatlanul biztos: az előttünk lévő reménység, “mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpítnál, a hová útnyitóul bement érettünk Jézus, a ki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint” (Zsidókhoz 6:20). Jézus Krisztus az Élet és a Feltámadás, Ő a világ Megváltója, élő reménységünk dicsőséges Ura.

English


Vissza a magyar oldalra
Mit ért a Szentírás élő reménység alatt?

Tudja meg, hogyan kell ...

Örökkévalóság Istennel



Bocsáss meg Istentől