Kérdés
Miért fontos az, hogy ismerjük az egyháztörténetet?
Válasz
A történelem sokak szemében csak egy olyan tárgy, amelyet meg kell tűrni (az iskolában), de az első adódó lehetőségnél el is lehet felejteni, figyelmen kívül lehet hagyni. Ez a hozzáállás sajnos az egyház történelmének megközelítésénél is sokszor megfigyelhető. A szóban forgó attitűd hátterében az az életfelfogás áll, mely szerint minden, ami már megtörtént/amit emberek tettek, a hátunk mögött-, a múltban van, és ezzel már nincs többé, ami viszont a mostban történik, az jelenvaló, azt az élet járja árt. A Prédikátor könyve 1:9-10 igerészének tanúsága szerint Salamon király viszont a következőt mondja (a téma kapcsán): “A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, a miről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak.” A Szentírás több ízben is arra hív fel minket, hogy tanuljunk a múlt történéseiből és eseményeiből, hogy így bölcsebbé váljunk (lásd még 1.Korinthusbeliekhez 10:11; Rómabeliekhez 15:4), ez pedig az egyháztörténetre különösen igaz.
Az egyháztörténet tele van egymásnak feszülő nézetekkel valamint az azok mentén kialakuló oldalakkal, mind újabb eretnek tanok feltűnésével és eltűnésével, mint ahogy a (bibliai) igazságért folytatott harcok egész sorával is. Ha hű szilárdsággal akarunk helytállni a jelenünkben (mint arra az Ige int), akkor a (múltbéli) eseményekről is ismeretet kell szereznünk. Még a teológia területén is hajlunk arra, hogy szeressük az újításokat és a legújabb felfedezéseket. Bár az új dolgok könnyebben felkeltik érdeklődésünket, résen kell lennünk, hogy megbizonyosodhassunk róla, hogy azok valóban kipróbáltak és igazak-e. Robert Shindler, Charles Haddon Spurgeon közeli munkatársa ezt így jegyezte meg: “A napnál is világosabb/Könnyen látható, hogy az emberek az új kedvéért hajlandók lemondani a régiről. A teológia területén viszont sűrűn azt láthatjuk, hogy mindaz, ami igaz, nem új, ami pedig új, az nem igaz.”
Isten a Szentírásban már rég kijelentette mindazt, “a mi az életre és a kegyességre való” (2.Péter 1:3), ezek az alapok pedig mindörökké változhatatlanok. Az egyháztörténet tanulmányozása felfedi, hogy a legtöbb teológiai (értsd elméleti), és – adott esetben – a gyakorlati hitéletben való “újítás”, nem több, mint egy a korai egyház által rég elvetett eretnek tan új köntösbe való ruházása.
Az egyháztörténet tanulmányozása feltárja előttünk, hogy az egyház első évszázadaiban minden, ma is kardinális tanítás és vallási gyakorlat alapjait (az Ige fényében) tették próbára, így azok annak fényében találtattak igaznak, és lettek megerősítve. Amint új tanítások ütötték fel a fejük, úgy az Isten természetével, Krisztus kilétével, a menny és a pokol valóságával, az ember természetével, és a bűn következményeivel kapcsolatos kérdéseket újra és újra jól megvitatták. A korai egyházatyák írásai és az egyházi zsinatok határozatai elsősorban ezen témákkal foglalkoztak. A niceai zsinat 325-ben hamisként ítélte el az arianizmust. A 418-as karthágói zsinat a pelagianizmus hamisságait leplezte le. A 451-ben egybehívott khalkédoni zsinat pedig az eutichianizmust vetette el.
A nem túl távoli múlt egyháztörténetében, az 1800-as évek végén, Charles Spurgeonnel egyetemben mások is felismertek egy az egyházon belül terjedő veszélyes irányzatot, mellyel a The Sword and the Trowel című lapban megjelent cikksorozatban behatóbban is foglalkoztak. Ez eredményezte aztán az ún. "Down-grade Controversy"-vitát, vagy (magyarul a degradálás-vitát). Ahogy arra Robert Shindler is rámutatott, Angliában széleskörű elmozdulás volt tapasztalható a liberalizmus egy formája, az ún. szocinianizmus felé, mely egy bizonyos Fausto Sozziniről kapta a nevét, aki már 1574-ben elutasította a Szentháromság koncepcióját. Ezt a tanítást ugyanakkor nem maga Sozzini ötlötte ki, ezen tévtannal ugyanis már Tertullianus is foglalkozott a 3. század elején, amikor írásaiban hangját a monarchianizmus ellen emelte fel (tartalmilag kapcsolódó cikkünket megtalálod oldalunkon). Bár e kifejezések maguk manapság már nem használatosak, a szocinianizmus és a monarchianizmus eszméit egyes gyülekezetekben még mindig tanítják, így ezen és más tévtanításokat illetően is résen kell lennünk, nehogy beólálkodhassanak gyülekezeteinkbe.
John Piper lelkipásztor és teológus szintén az egyháztörténet tanulmányozásának fontossága mellett kardoskodik. A “The Value of Learning History” című írásos üzenetében (magyar kiadás nem ismert) Piper azt állítja, hogy Júdás apostol (terjedelmileg) kis könyve egy igen ütős leckét ad a történelem ismeretének a fontosságáról. Júdás az egyházat veszélyeztető korabeli embereket letűnt korok személyeivel és eseményeivel hasonlítja össze. Júdás megközelítésének egyik érdekes aspektusa abban rejlik, hogy bár az idő homályába merült történéseket nevez meg, mégis elvárja mindenkori olvasóitól, hogy ismerjék e témák részleteit. A Júdás Istentől ihletett írása 1:11-es igeversében Káin, Bálám és Kóré valós történelmi személyiségekre hivatkozik. Tette ezt egy olyan korban és társadalomban, melyben otthoni könyvgyűjtemények (értsd a Szentírást magyarázó kommentárok) nemigen léteztek, egyéni Biblia példányok pedig gyakorlatilag egyáltalán nem. Júdás mégis abból indult ki, hogy hallgatósága legnagyobb része tudja, kik/mik voltak ezek az emberek/események. Azzal, hogy Júdás a történelmi tanulságokat az akkori jelenvaló helyzetre alkalmazta, arra tanította az egyházat, hogy legyen éber, nehogy a megalkuvás és a tévelygés útjára lépjen.
Az egyháztörténet tanulmányozásának fontossága mellett szóló egyik további nyomós ok az, hogy gondolkodásunkat felszabadíthassuk a felfogásunkat sokszor beárnyékoló divatos teológia irányzatok hatásaitól. Akár akarjuk, akár nem, bizonyos fokig mindannyian korunk terméke vagyunk, így pedig elkerülhetetlen, hogy korunk aktuális témái információval töltik meg gondolati világunk. Azáltal, hogy egy-egy adott témát illetően más korok nézőpontját is megismerjük, olyan megközelítéseket is képesek leszünk mérlegelni, melyek máskülönben kiesnének figyelmünk fókuszából. J. W. Nevin református teológus szerint fiatal keresztényként az volt a legnagyobb bűne, hogy nem a megfelelő szellemmel állt hozzá az egyháztörténet tényeihez. Később azonban felismerte, hogy az egyház történelme voltaképp Krisztus családjának élettörténete, ezzel pedig az ő személyes története is, azon személyes történetéé, mely őt Jézushoz köti.
A Júdás apostol levelének 1:3 igeversében a következő parancsot kaptuk: “Szeretteim...tusakodjatok a hitért, a mely egyszer a szenteknek adatott.”. Ez az igevers mind múltban, mind pedig a jelenben hangsúlyos, e kettőt pedig nem lehet egymástól elválasztani. Hitünk egy ősi hit, amely időtlen igazságokon alapul, mi pedig arra vagyunk hivatottak, hogy a jelenben éljük meg azt. A bölcsesség arra
vezet, hogy tanuljunk az egyház történelméből, hogy szerezzünk (behatóbb) ismereteket azokról, akik előttünk vívták a csatáikat és tanulták meg a leckéket, hogy ezáltal mi is hatékonyabban végezhessük el feladatainkat.
English
Miért fontos az, hogy ismerjük az egyháztörténetet?
