Mit tanít a Biblia az önvédelemről?


Kérdés: Mit tanít a Biblia az önvédelemről?

Válasz:
A Bibliában nem találunk egy minden lehetséges helyzetet lefedő kijelentést az önvédelmet illetően. Felsorolhatóak olyan igehelyek, melyek szemlátomást amellett szólnak, hogy Isten embere békeszerető kell legyen (Példabeszédek 25:21-22; Máté 5:39; Rómabeliekhez 12:17). Vannak azonban olyan igerészek is, melyek az önvédelem gyakorlása mellett emelik fel szavukat. Bár ez a két dolog nem zárja ki kölcsönösen egymást, mégis fel kell tegyük a kérdést, hogy pontosan milyen körülmények között megengedett az önvédelem.

Az önvédelem helyes alkalmazása mindig bölcsen kell végbemenjen, mindig értelembe, és érzékletességbe kell beágyazni. Lukács evangéliumának 22:36 igerésze így közvetíti felénk az Úr Jézus szavait: „De most, a kinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát." Jézus tudta, hogy hamarosan bekövetkező önkéntes áldozati halálával el fog kezdődni követői üldöztetése, ezért mondja, hogy vegyenek kardot önvédelemre. De hogy az Úr mennyire önvédelemre gondolt, az a következő igékből is kiderül, ahol a tanítványok által felmutatott kettő kardra, nagyon határozottan azt mondja, hogy „elég". Ezzel félreérthetetlenül jelezte, hogy pontosan eddig, és egy tapodtat sem tovább. Mikor kis idővel később Jézus Krisztusra (szó szerint) egy hadtestnyi katona jön, hogy mint egy latort elfogják, akkor a hirtelen Péter kardját kirántva levágja az ellentáborból Málkus főpapi szolga fülét. Jézus menten meg is inti ezért, mint ahogyan azt a 49-51. igeversekben láthatjuk. Vajon miért tette ezt az Úr – kérdezhetjük. Péter vakbuzgóságában Isten tökéletes tervének útjába állt. Jézus számos alkalommal jelentette előre tanítványainak, hogy le kell tartóztassák, emberi bíróság elé kell hurcolják, és hogy halált kell halnia (lásd pl. Máté 17:22-23). A cél ismeretében (Jézusnak önkéntesen le kell tennie az életét, hogy az egész emberiségért engesztelő áldozat lehessen) Péter oktalanul cselekedett. Mindebből azt is leszűrhetjük, hogy bölcsesség kell ahhoz, hogy felismerjük, mikor elengedhetetlen a kesztyű felvétele, és mikor pedig nem.

Már az Ószövetségben is találunk olyan utalásokat, melyből kisejlik Isten önvédelemről alkotott nézete. Mózes második könyvének 22:2-3 igerészét így olvassuk: „Ha ház-fölverésen kapják a tolvajt, és úgy megverik, hogy meghal, nincs vérbűn miatta. Ha reá sütött a nap, vérbűn van miatta: fizessen; ha nincs néki: adassék el tolvajságáért." Ha ez az ige nem is a szoros értelemben vett önvédelemről szól, két alapvető elvet mindenképpen kiemelhetünk belőle: az egyik a szabad tulajdonjog, a másik pedig ezen tulajdon védelmének joga. Még azonban az eljövendő szeretet törvényének puszta árnyékát képező ószövetségi rendelések is a helyzettől teszik függővé az önvédelemre alkalmazott erőszak mértékét. Senkinek sem volt joga meggondolatlanul és önkényesen halálos csapást mérnie embertársára, még akkor sem, ha az a házába nappal betörve, majd tettenérve, nyilván erőszakot is alkalmazott a jogos tulajdonossal szemben, csak hogy menthesse az orozott dolgokat és szabadságát.

Ha azonban mindez éjjel történt, és az álomból felocsúdott tulajdonos páni-félelemben, hirtelen felindulásból megölte a tolvajt, akkor a törvény szerint nem terhelte emberölés bűne ezért. Nappal ez a helyzet már máshogy festett, hiszen a meglepetés ereje kisebb volt, és a tulajdonos jobban beazonosíthatta a helyzetet (rablás és nem pl. a családja testi épségének fenyegetése). Lényegében tehát azt mondta ki a törvény, hogy a ház urának nem áll jogában hirtelenkedve elvenni embertársa életét, még ha az annak házába engedély nélkül belépve értékeire is tör. Bár napjaink jogi felfogása értelmében mindkét eset önvédelemnek minősülhet, addig az élet erőszakos elvétele akkoriban is a legeslegutolsó eszköz volt. Mikor azonban egy meglepetésszerű éjszakai támadás történt, akkor a jóhiszeműség a tettessé vált tulajdonosnak is kijárt, így a törvény ártatlannak vélelmezte annak tekintetében, hogy nem szánt szándékkal ölte meg a tolvajt, hanem egyszerűen ijedtében reagálta túl a helyzetet. Egy istenfélő emberrel szemben támasztott elvárás azonban akkor is az volt, és ma is az, hogy amennyire csak rajta múlik, és amennyire csak úrrá tud lenni saját félelmén és indulatán, inkább a tolvaj feltartóztatására-, sem mint letaglózására törekedjen.

Egy ízben Pál apostol is az önvédelem eszközéhez kellett folyamodjon, azonban tettlegesség részéről nem történt. Mielőtt a rómaiak önkényeskedve majdnem megostorozták Jeruzsálemben, Pál apostol szelíden a százados tudatára hozta, hogy Ő, Pál, valójában egy római állampolgár. Erra a világi hatalom akkori képviselői — mintegy varázsütésre — máshogy kezdtek vele bánni, hiszen mindenki előtt világossá vált, hogy Pál puszta láncraversével is megsértették a római jogot. Pál apostol hasonló módon védte magát Filippiben: itt miután megostorozták bocsánatkérésben kellett részesítsék a helyi bírák és hatóságok (Apostolok Cselekedetei 16:37-39). (Valószínűtlen azonban, hogy Pál csak azért engedte volna magát megostoroztatni, hogy a bírók bocsánatkérésre kényszerüljenek, és így valamiféle büszke erkölcsi fölényt vívjon ki velük szembe. Sokkal inkább arról volt szó, hogy Pál bölcsen előretekintvén az ostor elszenvedésével váltotta meg a filippi hívők viszonylagos jövőbeni békéjét, és ezzel az evangélium gátolatlanabb terjedésének lehetőségét. Ugyanez lebegett szemei előtt akkor is, mikor egészen a legfelsőbb bíráig, a császárig, vitte el egy másik jogos sérelmét (Apostolok Cselekedetei 25:11). Egy pillanatig sem hitte-, és nem is várta, hogy emberi bíró szolgáltat neki igazságot, sokkal inkább a jelenvaló törvényt használta fel, hogy Isten minden törvényen felüli megbocsátó kegyelmét és szeretetét hirdesse fogvatartóinak, bíráinak és azok egész házanépnek.)

Jézus Urunk példázatából ismert kitartó özvegy, addig nem zörgetett az embert nem tisztelő és Istent nem félő bíra ajtaján, míg az végre megelégelte, hogy az asszony folyton a nyakára jár és szüntelen így kéri: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben, és védj meg tőle!" (Lukács 18:3 EFO 2012). Ez az ószövetségi rendelések alatt élő özvegyasszony ragaszkodott az ember által szolgáltatható igazsághoz, és fel nem adván, görcsösen ellenállt a vele szemben elkövetett (vélt) igazságtalanságnak. Így a jog adta keretek között igazságért folyamodott. Mi azonban nem így tanultuk a Krisztust.

Mikor Jézus Krisztus azt parancsolta nekem és neked, hogy „fordítsd (az arczul ütő) felé a másik orczádat is", akkor a személyes sértésekre adott helyes válaszra tanított minket (Máté 5:39). Elképzelhetőek olyan helyzetek, mikor meg kell védjük magunkat, azonban mindig gondot kell fordítsunk arra, hogy gonosszal ne fizessünk gonoszért, szidalmazván viszont ne szidalmazzunk. Jézus ezen tanítása az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért" éles körvonalazásaként hangzott el (38.vers). Az önvédelem tehát nem lehet egy bosszúszomjas reakció a minket ért sértésre. Amit ember saját erejéből betölteni képtelen, azt Isten Szent Lelke munkálja ki minden hívőben: csak az Ő ereje által leszünk képesek sok sértést és vétket szeretet által megelőzni és elfedni, és azokat végül a szeretetben teljesen feloldani.

A Biblia nem tiltja az önvédelmet, így a hívők megvédhetik magukat és családjukat. Ennek a ténye azonban még messze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben élnünk is kell ezzel a lehetőséggel. Az Ige olvasásán keresztül Isten lényének mind behatóbb ismerete-, valamint a Tőle kért és kapott „felülről való bölcsesség", segíteni fog minket abban (Jakab 3:17), hogy a legszeretetteljesebb módon reagáljunk olyan helyzetekben is, ahol már adott esetben az önvédelem is indokolt volna.

English


Vissza a magyar oldalra
Mit tanít a Biblia az önvédelemről?

Tudja meg, hogyan kell ...

Örökkévalóság Istennel



Bocsáss meg Istentől