Kérdés
Mit jelent az a Jób 1:21-ben, hogy az Úr adta és az Úr vette el?
Válasz
Jóbnak mérhetetlen vesztesége és szenvedése ellenére - beleértve minden gyermeke és jószágai (azaz vagyona) egyidejű elvesztését - volt oka Istent dicsérni. Nem véletlen tehát, hogy azt olvassuk a Szentírásban, hogy a "földre esék és leborula" Isten előtt (Jób 1:20). Majd így szólt: "...Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" (21. igevers, MBT). Jób ezzel lényegében azt juttatta kifejezésre, hogy üres kézzel jött a világra, és ugyanígy fogja elhagyni azt halálakor, avagy az utolsó nadrágnak nincs zsebe (vö. Prédikátor 5:15). Minden, amije valaha is volt, Istentől való ajándék volt, Isten pedig teljesen szuverén módon dönthet arról, hogy a sajátjából kit, hogyan, és mikor ajándékoz-, vagy épp nem ajándékoz meg.
A Jób 1:21 igeversének több lehetséges helyes fordítása is van. Egyes változatok a Jóbbal történtekre utalnak közvetlenebbül (azaz az ő személyére hegyezik ki a történteket), így például az EFO is, amelyben így hangzik az igevers: "„...Az Örökkévaló adta, amim csak volt, most pedig ő vette vissza...". Más változatok az Úr egy általános eljárása leírásaként fordítják a igeverset, vagyis egy általánosabb érvényű, átfogóbb kijelentésként adják azt vissza: "Az Úr adta, az Úr vette el" (MBT). Mindkét fordítás megállja a helyét. Sokan azonban Jób kijelentésének valamiért csak a második részére fókuszálnak: "...az Úr vette el". Ezzel viszont teljesen vakok maradnak arra az "odafelvaló" isteni látószögre, ami Jób számára kicsit sem volt ismeretlen. Jób ugyanis még a legnagyobb bánatában is (f)elismerte Isten ajándékait, és ezért mondta azt, hogy "Az Úr adta...".
Jób kijelentése, miszerint "...Az Örökkévaló adta, amim csak volt, most pedig ő vette vissza" (EFO), helyes teológiai felfogásról tanúskodik. Minden jó dolog Istentől való (lásd Jakab 1:17). Isten uralkodik minden ember élete körülményei felett, Ő a szuverén Úr minden felett, ami ér minket, és minden jó felett, amiben csak részesülünk. Jób szemléletéből, miszerint az Úr volt az, Aki elvette a családját és a vagyonát, első ránézésre talán némileg paradox módon nagy-nagy vigasz és reménység árad ki. Jób könnyűszerrel hozakodhatott volna elő a szolgáit megölő gonosz emberek aljasságával (Jób 1:13-15, 17), vagy a juhait és a gyermekeit elemésztő természeti katasztrófákkal (16, 18-19. igeversek). A bánatot azonban sem az emberi gonoszság megdorgálása, sem pedig a természeti jelenségek szidalmazás nem enyhíti. Jób úgy döntött tehát, hogy szemeit magasabbra emeli, minden dolgok végső forrására - tudatosan úgy határozott, hogy ő márpedig akkor is a világegyetem szuverén Urára tekint, és Isten jóságába veti a bizalmát. Jó tudni, hogy Isten időnként megenged szenvedést szerettei életében. Ezekben az időkben azon kijelentett (abszolút) igazsághoz kell ragaszkodnunk, hogy Isten jó: "Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat" (Zsoltárok 27:13-14).
Jób szózata ellenére, miszerint "az Úr adta, az Úr vette el", a Szentírás nem tanítja azt, hogy Isten volna a fájdalom és a szenvedés szerzője. Azt, ezzel szemben, egyértelműen kijelenti, hogy a szenvedés és a halál végső soron a bűn következményeként lép fel (lásd 1Mózes 3.fejezet). Jób esetében a tragédiák mögött személyesen maga Sátán állt, ő ötölte ki és hajtotta végre erre az igaz férfiúra sok fájdalmat hozó mestertervét (Jób 1:6-12). Az Atya egyik isteni módszere az, hogy megengedi a szenvedést, szuverén hatalmában azonban még a szenvedést is az Őt szeretők javára fordítja (Róma 8:28). Lehet, hogy mi sem érjük fel, hogy Isten miért enged meg bizonyos rossz dolgokat a világban és az életünkben, de Jóbhoz hasonlóan mi is bízhatunk abban, hogy Ő jó és szent (Ézsaiás 55:8-9; Zsoltárok 34:9). Mély gyásza ellenére sem "...vétkezék Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedék" (Jób 1:22). Később pedig a követezőket mondta Istennek: "Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál. Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom" (Jób 42:2-3). Bár Jób nem érthette, hogy Isten miért engedett meg az életében ilyen szenvedést, ennek ellenére mégis megadással fogadta el, hogy nem ismeri mindennek az okát.
Az emberiségnek valójában csodálattal vegyes ámulattal kéne szemlélje, hogy az Úr a bűnös emberekkel is irgalmas, azt, hogy nekik is jó dolgokat ad. Bár minden ember szabad akaratából teszi le a voksát a bűn mellett és lázad fel Isten ellen a szívében (Róma 3:9-18), Isten mégis jó dolgokkal áldja meg az arra érdemtelen embert, emberiséget (Zsoltárok 145:9; Apostolok Cselekedetei 14:17). A legjelentősebb ajándéka kétségkívül az, hogy egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta, hogy Ő haljon meg a bűnös emberiség helyett, és ezzel mindenkinek felajánlotta az üdvösség (számunkra) ingyenes ajándékát (János 3:16; Efézus 2:8-9). "Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért"! - olvassuk az Igét (2Korinthus 9:15).
Jób esete arra tanít bennünket, hogy Isten minden esetben szuverén. "Az Úr adta" - mi pedig dicsérjük Őt jó és ki nem érdemelt áldásaiért. "Az Úr vette el" - mi pedig dicsőítjük Őt, tudván, hogy az Őt szeretőknek még a veszteség és a kudarc is a javukra szolgál, hiszen Ő mindig azok legjobb érdekeiket tartja szem előtt. Mindenben azt mondjuk tehát: "...legyen áldott az Úr neve" (Jób 1:21, SZIT).
English
Mit jelent az a Jób 1:21-ben, hogy az Úr adta és az Úr vette el?
