Kérdés
Kik a bibliai értelemben vett apostolok? A Biblia milyen követelményeket támaszt az apostolsággal szemben?
Válasz
Az apostol kifejezés "kiküldöttet", "követet" jelent. Egy olyan emberről van tehát szó, akit konkrét feladat teljesítésére küldtek el. Isten egyes szolgáit egy-egy konkrét küldetés kivitelezésével-, vagy egy-egy specifikus üzenet átadásával bízta meg. Az apostol az őt elküldő Urának felelős, és mintegy magával viszi Ura felhatalmazását is. Az apostolság tehát egy olyan hivatal, ami kizárólag Isten apostolainak sajátja.
Jézus Krisztusnak is volt egy bizonyos fajta "apostoli küldetése", az "apostol" ugyanis az Úr egyik titulusa (Zsidókhoz 3:1). Őt szintén a Mennyei Atyánk küldte e világra, hogy közvetítse irányadó Igéjét. Ezt Jézus hűen és maradéktalanul meg is tette (János 17:1-5).
Jézus Urunk földi szolgálata idején, sok későbbi követője előtt, legelsőként tizenkét férfit választott ki, akikre aztán apostoli küldetést testált. Ez pontosan azt a különleges elhívást és felelősséget jelentette, hogy nyílt szívvel befogadják-, majd – Jézus Krisztus mennybementele után – ők maguk terjesszék tovább az Úr megváltó üzenetét (János 17:6–20; Máté 10:1–4; Márk 3:14–19). Ezek a választottak később a világ minden szegletébe kiküldettek. Ők alkották Jézus közvetlen apostolainak csoportját. Abban az időszakban, mikor az Úr mennyei kiképzésben részesítette őket, nem árulta el, hogy miért éppen rájuk esett a választása, hogy miért éppen őket hívta ki őket földi atyáiktól örökölt hiábavaló életükből.
A tizenkét apostol egyike az Iskáriótes Júdás névre hallgatott. Ő volt az, aki később árulással szolgáltatta ki Jézust mindazoknak, akik ellenséget láttak Őbenne. A tette miatti lelkiismeret-furdalástól marcangolva, Júdás saját kezével vetett véget életének, mikor felakasztotta magát (Máté 27:5). Miután tehát Jézus – halála utáni ismételt testbeni megjelenéseit követően – visszatért mennyei lakhelyére, mindössze tizenegy apostolt hagyott itt a földön.
Ezen történések után néhány nappal a többi tizenegy apostol Jézus édesanyjával-, testvéreivel-, és más hívőkkel egyetemben imádkozott Jeruzsálemben. A csoport megközelítőleg 120 főt számlált (Apostolok Cselekedetei 1:12-26). Júdás csúfos végéről értesülve Simon Péter felemelte szavát és világosan rámutatott, hogy a 69. zsoltár 25. verse hűen jelezte előre Júdás sötét sorsát, valamint arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy 109. zsoltár 8. verse szerint a szakadár helyét be fogják tölteni. Más szavakkal tehát Júdás apostoli hivatalát másnak kellett átvenni.
Péter a fentiek alapján egy új apostol megválasztását kezdeményezte, és a kiválasztás szigorú feltételrendszerét is hallgatósága elé tárta. Ezek szerint nem lehetett bárki apostol. Ezt a pozíciót csak olyan személy tölthette be, aki Jézus Krisztus három éves földi szolgálatának teljes idejében követte Őt. Szemtanúja kellett legyen Jézus bemerítkezésének, mikor az Atya saját szavaival tett bizonyságot a Fiú személyéről és küldetéséről. Az apostolnak saját füleivel kellett hallania Jézus világmegváltó tanításait, és jelen kellett lennie, mikor a Mester jeleket és csodákat tett, és mikor embereket gyógyított. Tanúja kellett legyen, amint az Úr Jézus letette életét a bűnösökért, vagyis mikor minden emberért feláldozta magát a kereszten, sőt mi több, testbeni feltámadása után is találkoznia kellett Vele, és saját maga kellett látnia a tanítványaival beszélő és a velük evő Jézus Krisztust. Jézus életének ezen jelentős tényei mind a hirdetendő üzenet magvát képezik, így érthető, hogy személyes bizonyságokra volt szükség ahhoz, hogy az apostolok az evangélium örömhírét első kézből, saját maguk, igazolhassák.
A jeruzsálemi imakör két olyan embert jelölt, akik mindezen feltételeknek megfelelt: "Józsefet, ki hivatik Barsabásnak", és Mátyást (lásd Apostolok Cselekedetei 1:21-26). A tanítványok ezután Istent kérték, hogy döntsön kettejük között. Az akkoriban szokásos módszerrel állapíthatták meg, hogy ki töltse be a megüresedett tisztséget, azaz imádkozás után sorsot vetettek. A sors Mátyásra esett, így ő lett tehát a tizenkettedik apostol. Isten ezen a módon érvényesítette akaratát, és így adta azt világosan követői tudtára.
Az apostolok újra és újra bizonyságot tettek Jézus Krisztus életének személyes megtapasztalásáról, mikor Isten Szent Lelke által a következőhöz hasonló kijelentések hagyták el szájukat: "...mi vagyunk bizonyságai mindazoknak, a miket mind a zsidóknak tartományában, mind Jeruzsálemben cselekedett; a kit megölének, fára feszítvén. Ezt az Isten feltámasztá harmadnapon, és megadá, hogy ő megjelenjék nyilván" (Apostolok Cselekedetei 10:39-40).
Hónapokkal később Saul, a farizeusok kasztjának egyik tagja, már nagy buzgósággal fáradozott azon, hogy ezt a "krisztusinak"-, azaz "kereszténynek", nevezett új "szektát" csírájában elfojtsa. Jézus Krisztus akkori követőinek bebörtönzésétől és megöletésétől sem riadt vissza. Mikor azonban Saul éppen az első testvérek egyikét halálra keresvén Damaszkuszba tartott két szolgájával, akkor a Világ Világossága teljes életnagyságban jelent meg neki. A feltámadt Jézus Krisztussal való ezen félreérthetetlen találkozás egy csapásra átformálta Saul életét. Ezzel közel egyidejűleg az Úr Jézus látomásban jelent meg Ananiás nevű követőjének, akivel azt közölte Saulról, hogy "ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt" (Apostolok Cselekedetei 9:15 vö. 22:14-15). Saul megtérése után Arábiában töltött némi időt, ahol Jézus Krisztus kijelentésén keresztül részesült az evangéliumban (Galátziabeliekhez 1:12-17). Az apostolok – látva Saul pálfordulását – helyesen ismerték fel, hogy ilyen változást csak Jézus Krisztus vihetett végbe ezen ember életében, tehát elfogadták, hogy Isten maga hívta el egykori legádázabb ellenségüket arra, hogy Ő is csatlakozzon Jézus Krisztus testéhez. Mikor aztán Saul (jelentése: "akit kértek", "a kikövetelt") pogány területekre ment evangelizálni, akkor Pálra (jelentése: a legkisebb) változtatta nevét. Jézus, Aki személyesen hívta el Pált az apostolságra, számos alkalommal szólaltatta meg Szent Lelkét Pálon keresztül, mikor sok fontos üzenetet közvetített általa gyülekezete-, Isten népe-, és a hitetlenek felé. Pál apostolon keresztül kaptuk ugyanis az újszövetségi Ige nagyobb felét.
Pál két ihletett levélében is azt tanítja az apostoli hivatalról, hogy Jézus Krisztus ezen elhívással rendelkező embereket nevezte ki teste, azaz egyháza, legelső szolgáiul (1.Korinthusbeliekhez 12:27–30; Efézusbeliekhez 4:11). Világos tehát, hogy az apostolok feladata az egyház első szellemi kősorának lefektetése volt, mely építményben az alap maga a kőszikla, vagyis Jézus Krisztus (Efézusbeliekhez 2:19-20). Ezzel is magyarázható, hogy ezek az emberek miért kellett közvetlen kapcsolatban álljanak Jézus Krisztussal, hiszen a ház első kősora is közvetlenül érintkezik a ház alapjával. Miután pedig egy épülő ház első kősorát lerakják, az összes többi követ pontosan arra illesztik. Az apostolok szerepe ezen a példán keresztül is szemléltethető.
Pál sosem igényelte, hogy az eredeti tizenkét apostol közé számíttassék, apostoli elhívásában azonban szilárdan hitt. Isten Szent Lelkének ismételt tanúbizonyságai minden hívőt meggyőztek/meggyőznek arról, hogy az Úr Jézus különleges feladatot szánt Pálnak, mégpedig hogy a pogányok körében hirdesse a szabadító örömhírt (Galátziabeliekhez 1:1; 1.Korinthusbeliekhez 9:1; Apostolok Cselekedetei 26:16–18). A Szentírás az egyház születése utáni közvetlen időszakban másokat is "apostolként" említ (Apostolok Cselekedetei 14:4, 14; Rómabeliekhez 16:7; 1.Thesszalonikabeliekhez 2:6), azonban csak olyan értelemben vonatkoztatja rájuk ezt a kifejezést, hogy ők is ki lettek küldve, hasonló felhatalmazással bírtak, és különböző illetőségű egyházak egyes ügyeiben jártak el. Ezek a személyek azonban az apostoli titulust csak korlátozott értelemben viselték, hiszen ők nem tettek eleget azon apostoli követelményeknek, melynek Jézus Krisztus tizenkét közvetlen követője megfelelt, és Pál apostoltól eltérően, ők a testben feltámadt Jézust sem látták.
Semmiféle igei bizonyítéka sincs annak-, de még utalást sem találunk arra nézve, hogy a tizenkét (11+1) apostolt haláluk után helyettesít(h)ették volna. Ezt az Apostolok Cselekedeteinek 12:1-2 igerésze is jól példázza. Jézus Krisztus egyházában (meg)alapozó szerepet szánt az apostoloknak. Az épületek alapját pedig pontosan egyszer szokás megvetni. Jézus Krisztus közvetlen tanúinak halála után az apostolságon túli más tisztségek vették át a lelki építkezést, az épület pilléreinek felhúzását. Ezek a tisztségek szilárdan megálltak az örök alapon, így feladatuk elvégzéséhez már nem volt szükség arra, hogy még földi életükben kontaktusban legyenek Jézussal, hiszen ők az Úr kiöntetett Szent Lelke által ennél sokkal mélyebb egységet élhettek meg Vele.
English
Kik a bibliai értelemben vett apostolok? A Biblia milyen követelményeket támaszt az apostolsággal szemben?
