Kérdés
Mi a priscillianizmus?
Válasz
A priscillianista tanok megnevezése egy bizonyos Priscillianus spanyol püspök nevét őrzik, aki a Kr.u. negyedik században élt és tevékenykedett. Az általa alapított vallási irányzat Hispania római provinciában alakult ki, ami a mai Spanyolország és Portugália területének felel meg. A priscillianizmus tanításai az aszketizmus, a miszticizmus, valamint a dualizmus elemeit ötvözték, és mint ilyeneket, eretnekként kárhoztatták.
Priscillianus Kr. u. 340 körül született a római Galícia tartományban. Karizmatikus vezetőként, valamint a szigorú aszketizmus elkötelezett híveként vált ismertté, aki olyan életmódot hirdetett, ami a cölibátust, a böjtöt, és lelki tisztaságot is magában foglalta. Az olyan különböző filozófiai és vallási hagyományok, melyek a jó és a rossz (azaz a szellem és az anyag) közötti eredendő konfliktust emelték gondolatiságuk homlokterébe - nevesül a gnoszticizmus és a manicheizmus - voltak rá nagy hatással.
A priscillianizmus az aszkézist, az ezotériát, és a Szentírás metaforizált értelmezését egyaránt propagálta. Követői szélsőséges önfegyelmet/önfegyelmezést gyakoroltak, tartózkodtak a házasságtól, és minden világi örömtől. Hittek a fény és a sötétség erői közötti kozmikus küzdelemben, melynek koncepcióját egyértelműen a manicheizmusból kölcsönözték. Priscillianus azt állította, hogy ő csak kevesek számára hozzáférhető bölcsességgel rendelkezik, ezzel pedig jól láthatóan a gnosztikus hagyományokból merített, hiszen maga is a titkos tudást (gnózis) tartotta az üdvösség forrásának. Biblia-magyarázatai gyakran allegorikusak és misztikusak voltak, és jelentős mértékben eltértek a bibliai kereszténység tantételeitől.
A priscillianizmus sok követőre tett szert Hispániában és Galliában (a mai Franciaország területén). A bibliai kereszténységtől való elpártolás azonban idővel riadalmat keltett az egyházi vezetőkben, majd az így kialakult vita a Kr. u. 380-ban tartott zaragozai zsinaton érte el forráspontját. Ott a priscillianizmust nem csupán eretnekségnek bélyegezték, hanem kifejezetten elítélték az aszketizmust és a Szentírás allegorikus értelmezését. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Priscillianust varázslással és eretnekséggel vádolták. Ennek nyomán Magnus Maximus római császár 385-ben rendelte el Priscillianus kivégzését, ami az első olyan eset volt, amikor egy gyakorló keresztényt - ráadásul egy korábbi püspököt - a felsőbbség eretnekség vádjával végeztetett ki.
A priscillianizmus szigorú aszkézise ellentétben áll a keresztény hívő szabadságról szóló bibliai tanítással. Miközben a Biblia önuralomra inti a hívőt, és eltanácsolja a mértéktelenségtől (1Korinthus 9:27), azt is megerősíti, hogy az valós igazságosság nem külső szabályok követésében rejlik. A Timótheushoz írt első levél 4:1-5 igerészben Pál apostol így ír: "A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak, és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, mert lelkiismeretük érzéketlenné vált. Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és azok, akik megismerték az igazságot. Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert Isten igéje és a könyörgés megszenteli" (RÚF).
A priscillianizmus dualista világnézete, amely alapvető ellentétet feltételez a szellem és a materiális világ között, ellentmond a bibliai teremtéstörténetnek. Az 1Mózes 1:31 igeverse kijelenti: "És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó..." (RÚF). Az anyag tehát eredendően nem valami rossz dolog, a Biblia pedig egyszer sem állítja, hogy az volna.
Az, hogy a priscillianizmus a vélt titkos tudás megszerzésére irányítja fókuszát, ellentétes a megváltás tanításával. A lelki üdvösség nem a tudás hajszolása, a bölcsesség mélyítése által valósul meg, a bűnös ember sokkal inkább a Krisztus Jézus kiontott vérébe vetett hit által részesül megváltásban (János 20:31). Miután megkapják a megváltás kegyelmi ajándékát, a hívők a mindenki számára elérhető igaz bölcsességben és tudásban való növekedésre törekszenek az Ige által. Pál apostol hitbéli testvérei iránt táplált szeretetéről (melynél magasabb bölcsesség nincs) tesz bizonyságot, mikor így szól: "Azért küzdök, hogy mindannyian felbátorodjanak, és hogy az isteni szeretet kösse össze őket. Azt akarom, hogy megtapasztalják a valódi megértésből származó bizonyosságot, és hogy egyre mélyebben megértsék Isten titkát, amely nem más, mint maga Krisztus"[azaz az Élő Ige]. Őbenne rejtette el Isten a bölcsesség és tudás minden kincsét" (Kolossé 2:2-3, EFO, betoldva).
A Szentírás allegorikus vagy misztikus magyarázatai szimplán csak eltorzítják a bibliai igazságot. Maga a Biblia is óva int tanításai kiforgatásától. A Péter apostol második levelének 3:16 igeverse szerint: "Ő [azaz Pál] minden levelében szokott írni ezekről a dolgokról. A leveleiben akadnak nehezen érthető részek, amelyeket egyes tudatlan és bizonytalan emberek félremagyaráznak és kiforgatnak. De nemcsak Pál leveleit, hanem az Írások egyéb részeit is kiforgatják eredeti értelmükből, és ezzel a saját pusztulásukat okozzák" (betoldva). Ez a figyelmeztetés a pontos és szöveghű értelmezés fontosságát hangsúlyozza. A Szentírás elferdítése szellemi pusztuláshoz vezet.
A priscillianizmus valójában olyan eretnek tanok vészes elegye, mint a gnoszticizmus és a manicheizmus. Ahelyett, hogy hamis tanítások szelétől hányattatnánk magunk, hívőként mindig törekednünk kell arra, hogy megmaradjunk Isten Igéje mellett. Ezáltal növekedni és érni fogunk Krisztusban, Aki maga a hitünk szerzője és fejedelme (lásd Zsidókhoz 12:2).
English
Mi a priscillianizmus?
