Isten valóban teljhatalmú uralkodó, vagy szabad akaratunk is van?


Kérdés: Isten valóban teljhatalmú uralkodó, vagy szabad akaratunk is van?

Válasz:
A szabad akarat kérdéskörét általában a megváltás miatti aggályaink árnyalják. Szeretnénk pontosan tudni, hogy kinek a kezében van örök sorsunk.

Szabad akaratunk vizsgálata mindig az emberi természetünk behatóbb megismeréséből kell kiinduljon, emberi akaratunk ugyanis az "atyáinktól örökölt hiábavaló életünk" bukott természetének befolyása alatt áll, annak a kötésében szorong. Egy rabnak nyilván szabadsága van arra, hogy cellája falai között "szabadon" fel-alá sétáljon, ugyanakkor ezek a falak be is határolják mozgását, bármennyire is szeretne azokon túllépni. Ez nagyon hasonlóan működik minden ember életében is. Az eredendő bűn láncai miatt az emberek a gonoszság és a romlottság cellájának megbilincselt foglyai. Ezek a láncok azonban nem csupán kezeinket és lábainkat kötik meg, hanem a lényünk legbelsőbb magváig is elérnek és gúsba kötik azt. Emberi lényünk minden egyes része, így a testünk, a gondolataink és minden akaratunk, a bűn rabságában leledzik. Isten Szent Lelke műtéti precizitással írja le szívünk valós állapotát Jeremiás próféta tollán keresztül: "Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?" (Jeremiás 17:9). A csalárd kifejezés korunk nyelvhasználatában, a (meg)csaló, megtévesztő, félrevezető, manipuláló szavainkkal rokon. A meg nem váltott állapotunk folyamatosan azt diktálja, hogy minden gondolatunk az elmúló testi dolgokra-, sem mint az elmúlhatatlan szellemi valóságra irányuljon. Isten Igéjének pontossága megint lényünk legbelső valójáig és velőjéig hasít: "Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt" (Rómabeliekhez 8:6-8). Ezen igeversekből világosan kitűnik, hogy megváltásunk előtt (a Jézus Krisztus véráldozata által megváltott ember tehát már igenis kedves Isten előtt — lásd 9. vers) ellenségeskedéssel viseltetünk Isten iránt, azaz úgy is mondhatnánk, hogy háborúban állunk Vele. Nem engedelmeskedünk Isten parancsolatainak és rendeléseinek, hiszen természetünknél fogva nem is vagyunk képesek erre. A Szentírás egyik legmegrázóbb igazsága az, hogy velünkszületett természetes állapotukban az emberek nem képesek saját erejükből a jót választani, mindazt, ami szent. Ez egy elég erős pofon a humanista gondolatiság vélt bölcseletének! De vajon melyikőnk akarna ilyen kemény beszédet bevenni? Mindazok, akik emberi eszmék vakítása helyett az igazságot választják, még ha az nagyon kellemetlen és időnként kifejezetten fájdalmas is. Mindennek fényében egészen addig is elmehetünk, hogy kijelentsük, természet szerinti állapotunkban nem vagyunk képesek Istent választani, mert az ún. szabad akaratunk valójában nem is szabad. Figyeljék meg testvérek, hogy mikor az emberek a szabad akaratról beszélnek, akkor az esetek többségében a rosszra való szabadságról szólnak! Újból be kell látnunk azt is, hogy milyen hallatlan jelentőséggel bír, hogy Isten előbb szeretett minket, mint mi Őt, hogy Ő választott minket, és nem fordítva (János 15:46). Elménk és szívünk természetes — a bűn által leuralt állapotában — a legtöbbekben fel sem merül, hogy a jóra való szabad akaratunk felett is rendelkezhetnénk! Szükséges belátnunk, hogy szabad akaratunk bukott emberi természetünk cellájában senyved, és szüntelen Isten Szent Lelkének szívünkbe költözését várja.

Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy hogyan lehet bárkinek is lelki üdvössége. Az efézusbeli — és minden hívőhöz — írt levélben, Isten Szent Lelke így vázolja ezt a folyamatot. Ti, "a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt" (Efézusbeliekhez 2:1)-, vagyis "minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!)" (Efézusbeliekhez 2:5). Nyilvánvaló, hogy szellemileg halott ember nem képes magát megeleveníteni, hiszen a halált nem fordíthatja saját erejéből életre. A Szentírás egy másik igen megrázó igazsága szerint minden ember a szellemi halál állapotában születik meg erre a világra. Gyarló ember, nem hogy az összehasonlíthatatlanul nagyobb szellemi halál béklyóját nem képes levetni magáról, de még múlandó testének halott állapotát sem tudja visszafordítani. A bethániabeli Lázár négy napon át feküdt a sírban, de az előtte és utána meghalt minden halottal egyetemben ő sem tudott önerejéből feltámadni. Mikor azonban a testté lett Ige parancsa mennydörgött, vagyis Jézus Krisztus kihívta őt a sírkamrából, Lázár tagjaiba megint az élet lehelete szállt, és életre kelt a halott (János 11. fejezete). Ez a mi esetünkben sem mehet másképp végbe. Szellemi halálunkból képtelenek vagyunk feltámadni. Istennek hála, hogy "...a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Rómabeliekhez 5:8). Isten szavára mi is kijövünk szellemi sírunkból, és új természet részeseivé válunk. Ez, a kegyelemből bennünk kifejlődő "új ember" (több totalitárius eszme is a Szentírásból lopta ezt a kifejezést) — a régi természetével ellentétben — már nincs a bűn uralma alatt, még ha annak jelenlétét teste haláláig el is kell viselje (2.Korinthusbeliekhez 5:17). Isten pontosan látta lelkünk elveszett és gyámoltalan állapotát, így uralkodói teljhatalmában és irántunk való végére mehetetlen kegyelmében úgy döntött, hogy elküldi egyszülött Fiát értünk, Aki az Atya akaratával teljes összhangba saját maga tette le életét a kereszten. Egyedül az Ő irgalma mentett meg minket a ránk néző jogos ítélet végrehajtásától. Ez a kegyelem pedig az Úr Jézus Krisztusban való hit lehetősége által lett a miénk. Isten kegyelme tehát ajándék, éppúgy mint az Őbenne való hitünk puszta lehetősége is az! Megváltásunk pedig Isten minden ajándékának méltó koronája. Mindezt pontosan aszerint adta nekünk "...a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által" (Efézusbeliekhez 1:4). De Isten vajon miért pont így vitte véghez a megváltás művét? "Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, a melylyel megajándékozott minket ama Szerelmesben" — felel Isten Szent Lelke az élő és ható igén keresztül (Efézusbeliekhez 1:5-6). Fontos megértenünk, hogy a megváltás terve nem az ember, hanem Isten dicsőségére készíttetett, aminek az ember "csupán" hozzájárulás nélküli örököse és haszonélvezője. Isten kegyelmére adott természetes válasz, hogy magasztaljuk az Urat az Ő irgalma nagyságáért. Ha tehát mi magunk bármit is tehetnénk a saját megváltásunk érdekében, akkor már nem Istené, hanem miénk volna a dicsőség. Isten azonban világosan adta tudtunkra, hogy dicsőségét nem adja másnak (Ézsaiás 48:11).

Az a kérdés is felmerül, hogy honnan tudhatjuk, hogy ki részesül(t) a megváltás kegyelmében, és ki nem. Ezt valóban nem tudhatjuk. Pontosan ezért visszük az Úr Jézus Krisztusban nyert lelki üdvösség örömhírét a világ végéig, felhívva mindenkit, hogy térjen meg, és fogadja el Isten kegyelmi ajándékát. A Korinthusbeliekhez írt második levél 5:20 igerészének hű bizonysága szerint, olyannyira fontos élet-halál kérdésről van szó, hogy még az sem megvetendő, ha kérleljük embertársainkat arra, hogy jobb belátásra térjenek, és megbékéljenek Istennel, mielőtt túl késő volna. Nem tudhatjuk, hogy ki fog engedelmeskedni Isten elhívásának, hogy Isten mely embertársaink celláinak ajtaját nyitja meg. Ez a döntés egyedül az Ő kezében van. Egyet azonban biztosan tudunk: mindazok, akik Jézus Krisztushoz mennek segítségért, és hittel hívják fel az Ő Szent Nevét, azokat Isten soha ki nem veti (János 6:37).

English


Vissza a magyar oldalra
Isten valóban teljhatalmú uralkodó, vagy szabad akaratunk is van?

Tudja meg, hogyan kell ...

Örökkévalóság Istennel



Bocsáss meg Istentől