Isten valóban kegyetlen?


Kérdés: Isten valóban kegyetlen?

Válasz:
Ateisták és agnosztikus gondolkodók előszeretettel érvelnek amellett, hogy a Biblia Istene egészen egyszerűen kegyetlen. Ezzel az állítással azonban Istent máris az emberi erkölcs egyik kategóriájába igyekeznek beskatulyázni. A kegyetlenséget közömbösségként-, vagy más érző lényeknek okozott fájdalom és szenvedés feletti örömként lehet meghatározni. A kérdés tehát, amivel ma részletesebben foglalkozunk az, hogy Isten valóban kegyetlen-e. Az igenlő válasz egyben azt is maga után vonná tehát, hogy Istent vagy teljesen hidegen hagyja teremtményei agonizálása, vagy a nagyítóval hangyákat pirító gyermekhez hasonlóan még jól is szórakozik is azon.

Azok az ateisták és agnosztikusok, akik azt állítják, hogy Isten valóban egy kegyetlen személy, igencsak tetemes bizonyítási kényszerrel néznek szembe. Ahhoz ugyanis, hogy bárki is egy ilyen igaz állítást tehessen, ismernie kellene Isten minden lehetséges tettét, sőt minden egyes tettének a többi tettéhez való kapcsolatát. Emellett ismernie kellene Isten egy-egy adott tettének minden körülményét az azokat mozgató szándékokról nem is beszélve. Ezenfelül ismernie kéne Isten gondolatait. Ezek hiányában azonban igencsak kétséges, hogy bárkit is jogosan lehetne közömbösséggel vádolni vagy szadista hajlamok bélyegét rásütni. (Gondoljunk, csak bele, hogy még egy emberi bíró sem ítélné el testi sértésért azt vizimentőt, aki a fuldoklót először kiüti — ami egyébként bevett gyakorlat — , hogy aztán a partra húzhassa őt. Nem ítélnénk szadistának azt az orvost, aki emberek milliót megmentő szérumot keresve hosszú éveken át állatokat vagy akár embereket tesz ki fájdalmas-, és sokszor visszafordíthatatlanul roncsoló beavatkozásoknak. Nyilvánvaló okokból még egy emberi bíróság is vizsgálja az adott tett körülményeit, a vádlott szándékait, indítékait, és adott esetben a vádlott lelki világát is.) Míg egy ember esetében megvan az esélye, hogy ezeket a szempontokat egy másik, szakavatott ember helyesen feltárja, addig az ember nem rendelkezik semmilyen olyan eszközzel, ami egy az idő-, az elmúlás-, és a halál korlátain felül lévő Létező esetében ugyanilyen igaz megállapításokra vezethetné őt. Lássuk azonban inkább, hogy Isten ezt mennyivel tapintatosabban, kedvesebben, és találóbban fejezte ki, mint az nekünk valaha is sikerülhetett volna: "Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" (Ézsaiás 55:8-9).

Igen, az valóban igaz, hogy Isten megengedi a szenvedés létrejöttét és olykor a fennmaradását is, valamint hogy időnként — állandó és aktív védelmének megvonásával — fájdalmat is okoz. Azonban csak azért, mert Isten valami olyat enged, vagy közvetetten tesz, ami számunkra kegyetlennek tűnik, attól még semmi logikai, morális, vagy érzelmi alapunk sincs arra, hogy kétségbe vonjuk az Ő változhatatlan és végtelen jóságát. Milyen kegyetlenek is voltak szüleink, amikor nem engedték, hogy vacsorára csak édességet együnk, mikor gonosz, bekorlátozó módon azt követelték, hogy sötétedésre márpedig legyünk otthon, és milyen szadisták is voltak, amikor esetleg jódos oldatot öntöttek sebünkre, vagy — ne adj Isten — egy jól irányzott pofonnal megakadályozták (Példabeszédek 13:24; Jelenések 3:19), hogy valami igen nagy gonoszság már idejekorán elterpeszkedjen életünk felett, ugye? Míg tehát szüleink tetteinek körülményeit, indítékait, valamint gondolataikat mi magunk is be- és átlátjuk már (legkésőbb mikor mi is szülők leszünk), addig Isten szándékairól, gondolatairól stb. ezt ugyanígy nem mondhatjuk el. A következőkben olyan eseteket veszünk sorra, melyekben egy adott tett a külső szemlélő számára kegyetlenségnek tűnhet — már főleg akkor, ha nem ismeri-, vagy nem is törődik azzal, hogy megismerje az adott tettet árnyaló számos tényezőt.

1. Az igazságos ítélet kiszabása: Istent kegyetlenséggel vádoló embertársaink általában már az igazság fogalmán is megütköznek. Ők maguk akarják meghatározni, hogy mi az igazság. Az abszolút, azaz a minden mérce szerinti-, mindig létező, emberi nézőponttól független igazság puszta gondolatát pedig élből elvetik. Az, hogy az ember maga akarja meghatározni magának, hogy mi a helyes és a helytelen, hogy mi az ehető gyümölcs, és melyik a halálthozó, nem más mint a bűnbeesés eseményének lehántolt magva, annak központi eleme. Aki tehát az abszolút igazság létezését tagadja, az magát Istent tagadja, és egyidejűleg magát Isten helyére helyezi, attól a büszke gondolattól vezérelve, hogy neki aztán senki se mondja meg mi a helyes, azt csak ő mondhatja meg (magának és persze fennhangon mindenki másnak). Ez az állítás sajnos akkor is igaz, ha ezen sátáni hazugsággal megvakított embertársaink, azaz a nyugati lakosság jó 90 százaléka, ezzel nem képes tudatosan szembenézni. A magukat büszkén ateistának nevező emberek legnagyobb része magával ennek a bélyegnek vagy brandnek használt kifejezésnek a valós tartalmával sincsen tisztában. Az ateista ugyanis nem egy olyan embert jelöl, aki nem hisz Istenben, hanem egy embert, aki pontosan tudja, hogy Isten van, csak mégis azt választotta, hogy tagadja az Ő létezését. Vagy egyszerűbben kifejezve, mi értelme volna egy nem létező lény létezését tagadni? Ez puszta logikai tótágas, semmi más.

Vajon egy igazságos ítélet nevezhető kegyetlennek? Amit a kritikusok sokszor nem akarnak érteni az, hogy Isten az emberiség iránti feltétel nélküli szeretete cseppet sem csorbul, ha egyes embereket megítél, elítél, és megbüntet. Ez utóbbi kettő kizárólag Isten joga, az elsőre viszont — a keresztények között széles körben elterjedt tévhittel szemben — Isten konkrétan felszólítja híveit. Csak gondoljunk már bele egy pillanatra, hogy hogyan élhetnénk a bűntől leuralt világban, ha — kizárólag Isten Igéjének tükrében, azaz az abszolút igazság szerint — nem ítélhetnénk meg, hogy mi a helyes és a helytelen! Isten tehát elítél és meg is bünteti az Ő abszolút mércéje szerinti gonosz embereket, hogy azok ne vezethessék félre, ne szipolyozhassák, ne bánthassák más embertársaikat. Ha úgy ítéljük, hogy Isten számtalan alkalommal adós marad ezzel az ítélettel, akkor rögtön három dologról teszünk bizonyságot: először is arról, hogy fogalmunk sincs Isten teljes tervéről, másodszor, hogy fogalmunk sincs az Isten időbeosztásról, és csak időben korlátolt emberi létünk félhomályában kapkodunk, harmadszor pedig, hogy mi magunk is elkerülhetetlenül áldozatai vagyunk az eredendő bűn romboló hatásának, hiszen puszta kérdésfelvetésünkkel megint azt nyilvánítottuk ki, hogy mi magunk ítélnénk Isten helyett, sőt, az Isten általunk vélt tűrhetetlen "tétlensége" miatt, még Isten felett is! Ha tehát Isten végleg büntetlenül hagyná a bűnöst, akkor a tettes áldozatai szempontjából tényleg érzéketlenséggel lehetne vádolni őt, arról nem is beszélve, hogy ha Isten tényleg soha (tehát a korlátozott idejű emberi élet elmúlta után) sem ítélné meg a bűnt, akkor magát az igazság fogalmát is kidobhatnánk a zárt ablakon. Mikor tehát Isten a Vörös tenger hullámfalát ráomlasztotta a fáraóra és teljes seregére, akkor azzal megítélte az egy igaz Isten elleni engedetlenségét, azaz lázadását (1.Sámuel 15:23a), és egyidejűelg megvédte választott népét a fáraó további önkényétől, de konkrétan a mészárlástól és a vélhető teljes megsemmisítéstől, ugyanis sejthető, hogy a fáraó nem kedélyes teadélutánra vitte magával teljes seregét (2.Mózes 14. fejezete). Az a gonoszság, ami nem nyeri el méltó büntetését, egyre nagyobb gonoszságba torkollik (gyermekes szülők megint előnyben). A gonoszság cselekedetei nem hogy senkinek nem használnak, hanem egy idő után magát a cselekvőt-, de még a környezetében lévőket is, veszélybe sodorják. A fáraó és csapatainak következő tette emberi fejjel is előrelátható volt. Vannak azonban olyan esetek is, mikor egyes tettek következményeinek az ember számára már fel nem fogható időbeli vetületük van. Az idő dimenziójához láncolt értelmünk szerint tehát azt mondhatjuk, hogy csak valami rettenetes Isten adja azt népének parancsba, hogy az ellenségből egy szálat se hagyjon életben, hogy a nőket, gyermekeket, de még az állatokat is ölje le. Ha azonban az idő kerekét mi is szabadon előretekerhetnénk, akkor láthatnánk, hogy a kánaáni törzsek, megmaradásuk esetén, tovább folytatták volna vad és elfajult vallási praktikáikat, melyeknek az ember és gyermekáldozatok, de az állatokkal való fajtalankodás (mind a férfiak, mind pedig a nők részéről) igencsak szerves részét képezték. Az évezredek során így feláldozott emberek száma (már ha tényleg csak a számot nézzük és Isten morális elköteleződését teljesen félre is tesszük) könnyen meghaladta volna a teljes lakosság számát a csata idején. Rettenetesnek tűnhet az az Isten, Aki Agág király teljes házának kiirtását adja parancsba. Mivel azonban Saul, Izráel első nép-akarta királya, nem engedelmeskedett ennek, jó pár generációval később megszülethetett Hámán, és felnőve Ahasvérus király első embere lett. Eszter királyné csak egy hajszál híján tudta megakadályozni a Hámán által elrendelt, államilag támogatott népirtást, mely az összes zsidó férfi, nő és gyermek ellen irányult. Ezt ember nyilván nem láthatta előre, az viszont ebben a példában is jól megmutatkozik, hogy Isten nem ember.

2. A nemesebb dolgok kimunkálása: Néha kizárólag a fájdalmon és szenvedésen keresztül visz az egyetlen út, mely a nagyobb jóhoz vezet. Gondoljunk csak Jézus Krisztus értünk tett áldozatára. Isten Igéjének igaz bizonysága szerint hitünk megpróbáltatásai és a megélt nehézségek egyre állhatatosabb keresztény élet kifejlődéséhez vezetnek. Ezért is mondja a Szent Lélek Jakab apostolon keresztül, hogy "teljes örömnek" vegyük a különféle kísértéseket (Jakab 1:2). Az Istent szeretőknek a legrosszabb napjuk is javunkra válik (Rómabeliekhez 8:28), Isten még az ellenségeinket is jóakarónkká teszi (Példabeszédek 16:7), akár úgy is, hogy rajtuk keresztül csiszol minket. Sátán néha kikér minket, hogy megrostáljon (Lukács 22:31), Isten pedig bevisz minket a megpróbáltatás tüzes kemencéjébe (Ézsaiás 48:10; Példabeszédek 17:3), hogy megnövekedett fényű, megtisztult aranyként hozzon ki onnan minket. Pál apostolnak valóban megmutatta az Úr, hogy mennyit kell szenvednie az Ő nevéért. Pál ugyanis akkora kinyilatkoztatást kapott az örökkévaló Istentől, hogy mellé egy tüske is adatott a testébe, hogy a büszkeségre egykor igencsak hajlamos farizeus "el ne szálljon". Isten minden időkben éhség, szomjúhozás, vesszőcsapások, üldöztetések, megkövezések, hajótörések, bebörtönzések által emlékeztette őt arra, hogy minden ereje kizárólag Tőle van, hogy saját bölcsessége és képessége helyett csak Őreá támaszkodhat életének minden napján. Pál apostol csak így juthatott el — és csak így juttathatott el minket is — arra a felismerésre, hogy Isten ereje a mi emberi gyengeségünkben képes a legnagyszerűbb módon megnyilvánulni (2.Korinthusbeliekhez 1:8-10; 4:7-12). Csak így válhatott ez az ember a kegyelem apostolává, csak így tekinthette magát a bűnösök között a legelsőnek, csak így ítélhetett mindent szemétnek, amit az Istennel való találkozása előtti életében tett, és csak így állíthatott mindezekben nekünk is az Úr Jézus Krisztusra mutató példát. Isten a hitetlen embereket (ez minden hívő emberre is igaz időnként) más célzattal sújtja. Az ő (és a mi) esetükben a fájdalom és szenvedés sokszor figyelmeztetésként működik, hasonlóképp, mint hogyha a pásztor engedné, hogy egyes szétszéledt bárányok hátsójába egy kicsit belekóstoljon farkas. A seb persze fájdalmas, de általa a balga bari elkezd a pásztor felé futni, jó esetben legalább is. Boldog az az ember, akit Isten, úgymond, rövid pórázon tart, aki rögtön visszajelzést kap arról, hogyha rossz legelőre tévedve idegen táplálék után sóvárog. Isten ítélete sokkal inkább abban nyilvánul meg, ha ráhagyja a gonoszra a gonoszságát, és azért csak földi életének zárulta után vonja felelősségre, mikor már késő a bánat. Ebből is gyönyörűen kitűnik az emberi felfogásunk és Isten bölcsessége közötti különbség. Mi azt hisszük, hogy az a jó-, sőt azt irigyeljük, aki mindig megússza, és peches szerencsétlennek tituláljuk azt, aki bukdácsolva sűrűn orra esik, holott a nap végén az előbbi mindent megadna majd azért, hogy cserélhessen az utóbbival (már persze, ha a bukdácsoló a földön fekve felismerte saját gyengeségét, és Istent fogadta erősségének). Kegyelem az, ha Isten újra és újra érzékelteti velünk korlátainkat, és felvonultatja előttünk bűneink következményeit. Ha azonban a bari, a számos harapás ellenére, erőnek erejével is el akar futni a pásztortól, akkor a rászabaduló — és őt végül elvesztő farkas — nem a pásztor kegyetlenségének, hanem a bari az igazság ellen való folyamatos lázadásának tudható be, annak, hogy az ismételt figyelmeztetésre sem reagált. Annak a ténye, hogy Isten minden Igazság ellen gőgösen lázadó embert enged a maga útján menni, az irántunk való majdnem végtelen türelmét és hosszútűrését bizonyítja, de semmiképp sem a kegyetlenségét. Isten kimondhatatlanul nagyra értékeli a szabad akaratot. Így lehetséges az, hogy bár Ő minden valaha élt és születendő ember összes bűnéért meghalt, ezzel mindenkinek ajándékba adva az örök életet, mégsem kényszerít senkit arra, hogy ezzel az ajándékkal éljen is. Az örök szenvedés ajtaját megnyitó kulcs már jóval születésünk előtt ott hevert az asztalon, aki használja azt, az Istennel tölti az örökkévalóságot, aki pedig nem, az pedig Nélküle.

3. Isten dicsőségének kinyilatkoztatása: Isten dicsőségére szolgál, ha magasztos tulajdonságai kifejezésre jutnak. Mikor Isten szeretetéről, irgalmáról, és mindenkire kiható kegyelméről van szó, akkor még a nagy kritikusok is elismerik, hogy mindez igen vonzó. Mikor azonban a szeretethez elválaszthatatlanul kötődő abszolút igazságáról, a gonosz elítéléséről kell beszélni, akkor egyszerre csak hitetlenkedve rázzák fejüket. Isten azonban minden útjában tökéletes, így tökéletes a szeretete, de tökéletes az ítélete is, ami búsuló, lángoló haragján keresztül megy végbe. Isten dicsőségének a megnyilvánulása maga a végső cél. Nekünk is az ő dicsőségét kell keressük (János 7:18), ezért is tesszük jól, ha nem saját bölcsességünkből próbáljuk elérni embertársainkat az evangélium üzenetével, hanem csakis az Ő Igéjére támaszkodunk (1.Korinthusbeliekhez 2:4). Jó, ha belátjuk, hogy véges emberi értelmünk a közelébe nem érhet az Ő dicsőségének megragadásához. Az pedig kifejezetten komikus, mikor még mi vonjuk őt kérdőre... mintha az álom megkérdőjelezné az álmodó tetteit vagy akár a létezését (Zsoltárok 73:20). Isten irántunk való szeretete, és a szabad akarat iránti tisztelete abban is megnyilvánul, hogy hagy minket kétkedni, hogy hagyja, hogy vádoljuk, és még azt is hagyja, hogy a tévesen sajátunknak vélt széles úton járjunk. Ő mindenkit élete utolsó pillanatáig hívogat Magához, de soha senkit nem kényszerít arra, hogy szeresse Őt.

A fent felsoroltak kivétel nélkül nemes, magasztos és érdemes okai lehetnek a szenvedésnek. A szkeptikusok állításával ellentétben tehát nagyon is magvas értelme van annak, hogy Isten miért engedi meg a gonoszt és a szenvedést a világunkban. És bár Isten abban a kegyelemben részesít minket, hogy élő Igéjének mind behatóbb megismerése által bepillantást kaphatunk ezek okok közül egy párba, azt semmiképp sem állíthatjuk, hogy minden szenvedésről tudjuk, hogy Isten miért engedi meg. Mikor azonban annak ellenére is Istenbe vetjük bizalmunkat, hogy tudnánk bizonyos események pontos okát, az vak hitnek semmiképp sem nevezhető. Isten ugyanis számtalan alkalommal bizonyságát adta már annak, hogy Ő mindig hű a szavához, így tehát okkal bízunk Benne azon dolgokat illetően is, melyeket már pusztán korlátolt emberi létünk miatt sem érthetünk, pontosan azon tetteinek a bizonyságai alapján, melyek a Napnál is világosabbak számunkra.

Ha a Bibliát nyílt szívvel és nyitott füllel tanulmányozzuk, és nem kiragadott igerészeket akarunk előzetes emberi elképzeléseink terhe alá hajlítani, akkor nem egy kegyetlen Isten képe rajzolódik ki előttünk, hanem egy önmagát szeretetből feláldozó Úré. Vegyük csak például Jób könyvét, amit sűrűn azzal az állítással akarnak sárba húzni, hogy abban aztán valóban megláthatjuk azt a szadista Istent, aki önkényesen bánik el egy teljesen ártatlan emberrel. Az ateisták állítását első ránézésre valóban alá is támasztja a könyv, már legalább is abban a tekintetben, hogy Jób a rá szabadult csapásokról személy szerint valóban nem tehetett. Fenntartani azonban azt az állítást, hogy mindez bizonyítja Isten szadista mivoltát, Jób könyvének nagyon felszínes ismeretéről árulkodik.

A pátriárkák, azaz az ősatyák, idejében a Közel-Keleten elterjedt hiedelem volt, hogy Isten mindig megjutalmazza az igazat, míg szenvedést szabadít a gonoszra. Azonban semmi új nincs a nap alatt, hiszen ez a hamis tan mind a mai napig milliószám szedi áldozatait, ráadásul nem csak a világban, hanem hívő testvérek között is. A pozitív gondolkodás népszerű dogmája pontosan ezen a tévhiten alapul, avagy gondolj jó dolgokra, és jó dolgok fognak történni veled. Gyakorlatilag csak agyunk kontrolljától függ, hogy mennyire vagyunk képesek "bevonzani" mind azt a jót, amit az univerzum tartogat nekünk, ugye? Tegyünk mindig jót másokkal, hisz az jó karmát eredményez, és akkor velünk is jó dolgok fognak történni. Tágabb keresztény-, és nem csak karizmatikus, körökben is szedi áldozatait ez a gondolatiság, ami emberi szavaink valóságteremtő erejéről zagyvál, ami nem mellesleg egy vastagon okkult (kabbalisztikus) tan. Egyesek már vizualizálják is mind azt az áldást, egészséget, és sikert, amit Isten az életükben megvalósít majd, de persze az ő tettük elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt mind meg is kapják Istentől. Ezek a tévtanok Ézsaiás próféta és Jézus Krisztus idejében is pregnánsan jelen voltak (Ézsaiás 53:3-5), de már Jób könyve is pontosan ezen hamis hit cáfolatát adja. Jób történetéből az is kitűnik, hogy az emberek Isten igazságáról kialakított képe igencsak pontosításra szorul(t). Jó, ha megértjük, hogy Isten a szenvedést nem csupán a megtorlás eszközeként vetheti be. A szenvedés arra is alkalmas, hogy az ember elszakadjon mindazon testi, és földi dolgoktól, amelyek ha elhatalmasodnak felette, akkor lelki üdvösségére törnek (1.Péter 4:1). Ebből persze nem az következik, hogy érdemes kikorbácsolni magunkat, de egy bizonyos rendszerességű böjt (nem feltétlenül ételmegvonás, hanem a testi dolgoktól való tartózkodás, és elsősorban az Istenhez való odafordulás) nagyon építőleg hat az Úrral való kapcsolatunkra, és szellemi egészségünkre. Jób története egyre közelebb visz minket — gyarló embereket — ahhoz, hogy teljesebben megértsük Jézus értünk tett engesztelő áldozatának mibenlétét. Ha tehát az emberiség továbbra is azt hitte volna, hogy Isten nem engedhet egy ártatlan embert szenvedni, akkor az egész üdvtörténet tetőpontja felett vakon elsiklottunk volna. Isten ugyanis egy teljesen ártatlan ember szenvedését keresztül oldozott fel minket bűneink örök rabságából. Jézus Krisztus folyamatosan az igazságot szólta, gyógyított, és az emberek mindennemű szükségét betöltötte, ő viszont csak vádló beszédet és pocskondiázást, testi bántalmazást, és végül erőszakos halált kapott mindezért cserébe. Jób könyve tehát nagyban hozzájárul(t) ahhoz, hogy helyesen érthessük megváltásunk történetét. Annak a ténye, hogy Jób könyve a Biblia (időben) legelső könyve, csak tovább bizonyítja, hogy a megváltás teljes terve, már az ember megalkotása előtt készen állt (Jelenések 13:8b), az Ige pedig arról is tanúskodik, hogy Isten már ekkor mennyire szerette Jézus Krisztust (János 17:24), illetve hogy Jézus Krisztus már ekkor mennyire szerette az Isten — azaz a maga képére formált — embereket (Példabeszédek 8:22-31).

Összegzésképpen tehát megint csak arra utalhatunk, hogy az Isten abszolút jóságát kétségbe vonó-, az Isten kegyetlen természetét feltételező szkeptikusok igencsak nagy bizonyítási kényszer alatt állnak. Azok az igerészek, melyeket szövegkörnyezetükből és a tágabb bibliai kontextusból kiragadva hoznak fel állításuk bizonyítására, helyesen kifejtve cseppet sem kegyetlen képet festenek Istenről. A Szentírás helyes megértésének fényénél (csak a Szent Lélektől és soha sem emberi képességeinktől függ) rendre azt találjuk, hogy Isten tetteit mindig szent és tökéletes jelleme határozza meg, cselekedetei mindig annak felelnek meg.

English


Vissza a magyar oldalra
Isten valóban kegyetlen?

Tudja meg, hogyan kell ...

Örökkévalóság Istennel



Bocsáss meg Istentől