Miért követeli meg Isten a hitet?


Kérdés: Miért követeli meg Isten a hitet?

Válasz:
Abból a szempontból, hogy minden kapcsolathoz szükség van hitre, az Istennel való kapcsolatunk hasonló a másokkal való kapcsolatainkhoz. Soha nem ismerhetünk meg teljesen valakit. Nem tapasztalhatjuk meg mindazt, amit a másik megtapasztal, és nem bújhatunk be az elméjébe, hogy lássuk a gondolatait és érzelmeit. A Példabeszédek 14:10 azt mondja: „A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen." Még a saját szívünket sem ismerhetjük meg teljesen. A Jeremiás 17:9 szerint az emberi szív gonosz és csalárd, ki ismerhetné meg? Más szóval, az emberi szív megpróbálja elrejteni a maga gonsozságát, hogy még a saját tulajdonosát is megtévessze. Ennek módszerei: másokra hárítjuk a felelősséget, igazoljuk a helytelen magatartást, bagatellizáljuk a saját bűnünket, stb.

Mivel képtelenek vagyunk teljességgel megismerni egy másik személyt, bizonyos fokú hitre (bizalomra) minden kapcsolatban szükség van. Például a feleség beül a férje mellé az autóba, és bízik benne, hogy biztonságosan fog vezetni, még akkor is, ha gyorsabban vezet a téli utakon, mint ahogy ő maga tenné. Hiszi, hogy a férje mindig a javukat tartja szem előtt. Mindnyájan megosztunk magunkról információt másokkal, bízván, hogy nem fognak visszaélni vele. Amikor vezetünk, bízunk a többiekben, hogy ők is betartják a közlekedési szabályokat. Mivel tehát sosem tudjuk teljesen megismerni a másikat, akár idegenekről, akár közeli barátokról, társról legyen szó, a bizalom mindig fontos összetevője lesz a kapcsolatainknak.

Ha még az embertársaink véges elméjét sem tudjuk teljesen megismerni, hogyan várhatnánk el, hogy a végtelen Istent teljesen megismerjük? Még akkor is, ha teljesen kijelentené magát, lehetetlenség lenne, hogy teljes mértékben megismerjük őt. Olyan, mintha a (végtelennek tűnő) óceánt próbálnánk belemerni egy fél literes (véges) üvegbe – lehetetlen! De ahogy jelentőségteljes kapcsolatot alakíthatunk ki azokkal, akikben megtanultunk bízni a jellemük és megismerésük alapján, úgy Istennel is jelentőségteljes kapcsolatba kerülhetünk az alapján, amit kijelentett számunkra a teremtés (Róma 1:18-21), az írott szó, a Biblia (2Timóteus 3:16-17; 2Péter 1:16-21), és a Fia (János 14:9) által. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha Isten a bűneink korlátját eltávolítja az által, hogy bízunk Krisztus személyében és a kereszten elvégzett munkájában. Erre azért van szükség, mert, ahogy lehetetlen a világosságnak és a sötétségnek egy helyen lennie, ugyanúgy lehetetlen, hogy a szent Isten együtt legyen egy bűnös emberrel, hacsak a bűn már büntetést nem kapott és el nem távolíttatott. Jézus Krisztus, Isten bűntelen Fia meghalt a kereszten, hogy elhordozza a büntetésünket, és megváltoztasson, hogy ha hiszünk benne, Isten gyermekeivé lehessünk, és örökké a jelenlétében élhessünk (János 1:12; 2Korinthus 5:21; 2Péter 3:18; Róma 3:10-26).

Voltak olyan idők, amikor Isten „láthatóbban" kijelentette magát az embereknek. Erre egyik példa az Egyiptomból való kivonulás, amikor Isten abban mutatta meg az izraeliták iránti törődését, hogy természetfeletti csapásokat mért az egyiptomiakra, amíg azok hajlandók nem voltak elengedni az izraelitákat a fogságból. Azután Isten kettényitotta a Vörös-tengert, hogy a körülbelül két millió izraelita száraz lábbal kelhessen át. Amikor viszont az egyiptomi hadsereg utánunk próbált menni, rájuk zúdította a vizet (2Mózes 14:22-29). Később, a pusztában, Isten csodálatos módon gondoskodott nekik mannáról, és napközben felhő-, éjszaka tűzoszlop formájában vezette őket, hogy világosan lássák, hogy Isten köztük van (2Mózes 15:14-15).

Isten szeretetének, vezetésének és hatalmának a folyamatos kinyilatkoztatása ellenére az izraeliták mégsem bíztak benne, amikor azt akarta, hogy menjenek be az ígéret földjére. Ehelyett úgy döntöttek, hogy inkább tíz ember szavának hisznek, akik elijesztették őket a megerősített városokról és óriásokról szóló történeteikkel (4Mózes13:26-33). Mindez azt igazolja, hogy ha Isten további kijelentéseket tenne önmagáról, akkor sem bíznánk benne jobban. Ha Isten ugyanúgy járna el a mai emberekkel, mint az izraelitákkal, akkor mi is ugyanúgy reagálnánk, mint ők, mert ugyanolyan bűnösök vagyunk.

A Biblia beszél egy jövőbeli alkalomról, amikor a megdicsőült Krisztus visszajön, hogy uralkodjon a földön Jeruzsálemből ezer éven keresztül (Jelenések 20:1-10). Krisztus uralkodása alatt is fognak születni emberek. Teljesen jogszerűen és igazságosan fog uralkodni, de tökéletes uralkodása ellenére, az ezer év végén a Sátán gond nélkül össze tud toborozni egy hadsereget, amellyel fellázadhat Krisztus uralma ellen. A jövőbeli ezeréves királyság illetve a múltbeli egyiptomi kivonulás jól példázza, hogy nem azzal van baj, hogy Isten nem jelenti ki kellőképpen magát az embereknek, hanem azzal, hogy az ember bűnös szíve fellázad Isten szeretetteljes uralma ellen. Bűnös hajalmunk van az önirányításra.

Isten eleget kijelentett a természetéről ahhoz, hogy bízhassunk benne. A történelem eseményei, a természet működése és Jézus Krisztus élete révén megmutatta, hogy mindenható, mindentudó, tökéletesen bölcs, tökéletesen szerető, tökéletesen szent, változatlan és örök. Ezek által bebizonyította, hogy méltó a bizalmunkra. De ahogy az izraeliták is, mi is eldönthetjük, hogy bízni fogunk-e benne vagy sem. Gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a döntést az alapján hozzuk meg, amit szerintünk tudunk Istenről, és nem az alapján, amit kijelentett magáról, és amit megtudhatunk Isten szavának, a Bibliának a mély tanulmányozása által. Ha még nem tetted volna, kezdd el tanulmányozni a Bibliát, hogy megismerhesd Istent, és bízhass a Fiában, Jézus Krisztusban, aki azért jött a földre, hogy megváltson a bűneinkből, hogy örömteli kapcsolatunk lehessen Istennel már most is és majd egy nap a mennyben is.

English
Vissza a magyar oldalra
Miért követeli meg Isten a hitet?