Kérdés
Mit jelent Isten dicsősége?
Válasz
Isten dicsősége az ő lelkületének a szépsége. Nem egy esztétikai vagy materiális szépségről van szó, hanem egy olyan szépségről, amely a jelleméből – mindabból, ami ő – fakad. A Jakab 1:9-10 arra inti a gazdag embert, hogy „dicsekedjen megalázott voltával", ami arra enged következtetni, hogy a dicsőség nem gazdagságra, hatalomra vagy materiális szépségre vonatkozik. Ez a dicsőség meg tud egy embert koronázni, vagy be tudja tölteni az egész földet. Az emberben nyilvánul meg itt a földön, de nem az embertől származik, hanem Istentől. Az ember dicsősége a lelkületének a szépsége, amely bukásra hajlamos, és végső soron elmúlik, ennélfogva pedig megalázó – ahogy a vers is mondja. Ám Isten dicsősége, amely az összes tulajdonságában együttesen nyilvánul meg, soha nem múlik el, hanem örök.
Az Ézsaiás 43:7 azt mondja, hogy Isten az ő dicsőségére teremtett minket. A többi vers fényében elmondhatjuk, hogy az ember azért dicsőíti Istent, mert Isten dicsősége az ember által jut kifejeződésre olyan dolgokban, mint a szeretet, zene, hősiesség, stb. – olyan dolgokban, amelyek Istenéi, de a mi „cserépedényeinkben" vannak (2Korinthus 4:7). Mi vagyunk az edények, amelyek „tárolják" az ő dicsőségét. Mindennek a forrása, amit teszünk, vagy amik vagyunk, Istenből ered. Isten hasonlóképpen nyilvánul meg a természetben. A természet bemutatja Isten dicsőségét. A dicsőség a materiális világban sok különböző módon nyilvánul meg, és gyakran különböző embereknek különbözőképpen. Egyik embert a hegyek látványa nyűgözi le, a másikat a tenger szépsége gyönyörködteti. Ám mindkettő mögött Isten dicsősége húzódik meg, és ez hozza őket Istenhez közelebb. Ily módon Isten képes minden ember számára feltárnia magát, függetlenül a fajtól, örökségtől vagy helyszíntől. A Zsoltárok 19:2-5-ben az áll: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig."
A Zsoltárok 73:24 magát a mennyet nevezi dicsőségnek. Korábban gyakran lehetett hallani keresztyénektől, hogy úgy beszéltek valaki haláláról, mint akit „befogadtak a dicsőségbe". Ez a mondás ebből a zsoltárból származik. Amikor egy keresztyén meghal, Isten jelenlétébe kerül, és ezzel egy időben körül fogja venni Isten dicsősége. Oda kerülünk, ahol Isten szépsége szó szerint lakozik – Isten lelkének szépsége fog körülvenni, mert ott lesz Isten. Még egyszer tehát, a dicsőség Isten lelkének szépsége (annak a lényege, aki ő valójában). Azon a helyen a dicsőségnek nem emberek vagy a természet révén kell kifejezésre jutnia, hanem világosan látható lesz, ahogy az 1 Korinthus 13:12-ben áll: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten."
Emberi/földi értelemben a dicsőség egy olyan szépség vagy rezgés, amely a föld materiális dolgai felett nyugszik (Zsoltárok 37:20, 49:17), és ebben az értelemben el tud múlni. De azért múlik el, mert a materiális dolgok nem tartanak örökké. Elpusztulnak és elhervadnak, de a dicsőség Istené, ezért, amikor halál vagy pusztulás emészti fel az anyagot, akkor a dicsőség visszatér Istenhez. Gondoljunk csak az előbb említett gazdag emberre. A vers azt mondja: „A gazdag testvér viszont a megalázottságával dicsekedhet, hiszen lehet bármilyen gazdag, ő is úgy múlik el, mint a mezőn a virágok." (Egyszerű ford.) Mit jelent ez? A vers arra buzdítja a gazdag embert, hogy vegye észre, hogy a gazdagság, a hatalom és a szépség Istentől származik, és alázkodjon meg abban a felismerésben, hogy minden, amije van, és minden, aki ő valójában, az Istentől van. Az a tudat, hogy úgy fog elmúlni, akárcsak a mezei virágok, rá fogja ébreszteni, hogy Istentől származik minden dicsőség. Isten dicsősége a forrás, amelyből minden kisebb dicsőség fakad.
Mivel tőle származik a dicsőség, Isten nem fogja engedni, hogy azt higgyék, a dicsőség az embertől vagy a bálványaitól vagy a természetből származik. Az Ézsaiás 42:8-ban találunk egy példát arra, hogy Isten milyen féltékeny a dicsőségére. Erről a dicsőség-féltésről beszél Pál a Róma 1:21-25-ben, amikor azt írja le, hogy az emberek elkezdték a teremtményt imádni a Teremtő helyett. Más szóval, látták azt a tárgyat, amelyen keresztül Isten dicsősége megjelent, és ahelyett, hogy Istent imádták volna érte, elkezdték az adott állatot, fát vagy személyt imádni, mintha az adott „tárgy" szépsége önmagából fakadt volna. Ez a bálványimádás lényege, és nagyon elterjedt. Mindenki, aki ezen a földön élt, olykor beleesett ebbe a hibába. Mindnyájan kicseréltük Isten dicsőségét az emberek dicsőségével.
Ezt a hibát sokan folyamatosan elkövetik: földi dolgokban bíznak, földi kapcsolatokban, a saját erejükben, képességeikben vagy szépségükben, vagy mások jóságában. Ám amikor ezek a dolgok elmúlnak vagy meghiúsulnak – már pedig meg fognak (ugyanis csak ideiglenes hordozói egy nagyobb dicsőségnek) –, akkor az emberek kétségbeesnek. Észre kell azonban vennünk, hogy Isten dicsősége állandó, és az életünk során időnként megtapasztaljuk egy személyben, egy erdőben, egy szerelmi vagy hősi történetben, fikcióban vagy valós eseményben, vagy a saját életünkben. De végül mindig visszatér Istenhez. Az egyetlen út Istenhez pedig Fia, Jézus Krisztus által vezet. Minden szépség forrását nála találjuk meg a mennyben. Ha Krisztusban vagyunk, semmit sem fogunk elveszíteni. Mindazt, ami az életünkben elmúlt, nála ismét meg fogjuk találni.
English
Mit jelent Isten dicsősége?
