Kérdés
Buddhista vagyok. Miért kellene megfontolnom, hogy keresztény legyek?
Válasz
A buddhizmussal való összevetésben a kereszténységnek számos olyan megkülönböztető jegye van, amelyek mind azt mutatják, hogy érdemes megfontolni ezt a döntést.
Először is, bár mind a kereszténységnek, mind a buddhizmusnak van egy valósan létezett történelmi alakja, nevezetesen Jézus Krisztus és Buddha, egyedül Jézusról mutatták ki, hogy feltámadt a halálból. A történelem éonjain során sok bölcs tanító létezett. Sokan alapítottak vallási mozgalmakat. Sziddhárta Guatama, a történelmi szereplő Buddha, akit Szakjamuninak is neveznek, különleges bölcsességével és mély életfilozófiájával mégis kiemelkedik közülük. Ez azonban Jézus Krisztusról legalább ennyire elmondható, ráadásul Ő olyan bizonyságok által támasztotta alá szellemi tanításait, amelyet csak isteni erő tudott kiállni. Jézus tanításai teljességét támogatja a halálából történő szó szerinti testi feltámadása, vagyis egy olyan tényszerű esemény, amelyet nem csupán előre megjövendölt, de valóra is váltott (Máté 16:21; 20:18-19; Márk 8:31; Lukács 9:22; János 20-21; 1Korinthus 15). Az Úr Jézus már csupán ennélfogva is kitüntetett figyelmet érdemel.
Másodszor, a Szentírás történelmi hitelessége kiemelkedő, ezért képtelenség figyelmen kívül hagyni. Azt is mondhatnánk, hogy a Biblia által bemutatott történelmi tények helyes volta annyira meggyőző, hogy a Biblia megkérdőjelezése voltaképp maga a történelemtudomány a megkérdőjelezésével ér fel, mivel a Biblia az ókor történetileg legjobban igazolható könyve. Az Ószövetségnél (a Szentírás héber nyelven íródott része) történelmileg helytállóbb írás csak maga az Újszövetség.
A következőket érdemes észbe venni:
1) Az Újszövetségnek több fennmaradt kézirata van, mint az ókor bármelyik más kéziratának - 5000 ókori görög kézirat mellett összesen 24 000 egyéb nyelveken íródott manuscriptum maradt ránk. A kéziratok ilyen bősége sziklaszilárd kutatási alapot ad, hiszen ezek alapján egymással összevethetjük egymással az egyes szövegeket, és azonosíthatjuk, hogy mit mondtak az eredetiek.
2) Az Újszövetség kéziratai korukat tekintve közelebb állnak az eredetiekhez, mint bármely más ókori dokumentum. Az összes eredetit a kortársak (szemtanúk) idejében, a Kr. u. első században írták, napjainkban pedig számos olyan kéziratrészlettel rendelkezünk, amelyek Kr. u. 125-ből származnak. Teljes terjedelmű könyvmásolatok Kr. u. 200-ból kerültek feltárásra, a legkorábbi újszövetségi maradéktalan szövegtest pedig Kr. u. 250-re datálható. Az, hogy az Újszövetség összes könyve eredetileg a szemtanúk idején íródott, ez pedig azt jelenti, hogy nem is volt arra idő az abban közöltek mítosszá vagy folklórrá váljanak, vagyis hogy tartalmuk a szájról szájra való átadás által torzuljanak. Az események igazságtartalmát a korai egyház tagjai jegyezték, akik személyes szemtanúként igazolták tényszeűséget az események.
3) Az Újszövetség dokumentumai pontosabbak, mint az ókor bármely egyéb írásos dokumentuma. John R. Robinson a Honest to God című könyvében arról számol be, hogy az újszövetségi iratok 99,9 százalékos pontosságúak (a legakkurátusabb az összes teljességben ránk maradt antik mű közül). Bruce Metzger, a görög Újszövetség szakértője szerint egy valamivel szerényebb 99,5 százalékos pontosságról beszél.
Harmadszor, a keresztény etika szilárdabb alapokon nyugszik, mint a buddhista etika. A keresztény etika Isten személyes jellemén alapul. Isten egy személyes Létező, és erkölcsi tartással bír. Az Ő lénye abszolút jóság, és ezért minden olyan tett, ami az Ő jóságához igazodik, ténylegesen jó, míg ami eltér eltér attól, az ténylegesen rossz. A buddhisták számára azonban a végső realitás nem is személyes természetű. Az erkölcs azonban már csupán természeténél fogva is egy személyes-, azaz nem személytelen Létező egzisztenciáját elővételezi, abból indul ki. Hogy ezt egy kicsit megragadhatóbb módon illusztráljuk, gondoljunk csak bele, hogy egy élettelen kődarab szempontjából milyen értelemben lehetne erkölcsiségről beszélni. Egy élettelen követ nyilván senki nem akarná felelősségre vonni azért, mert semmit sem tett az ellen, hogy - tegyük fel - egy gyilkossághoz használják. Egy ilyen kő nem egy személyes Létező, ami szabad akarattal, a szabad akarata kivitelezéséhez szükséges képességekkel, és ezeknél fogva pedig bárminemű erkölcsi felelősséggel bírna. Az erkölcsi felelősség az imént vázolt esetben nyilván inkább azt a személyt terheli, aki a követ gonosz céljára használta. A buddhizmusból hiányzik az erkölcsi kötelesség ezen személyes kerete, ugyanis a buddhizmusban a karma adja az erkölcsiség keretét, a karma viszont - ruházzák azt fel bármilyen emberi tulajdonságokkal is - a buddhista tanok szerint személytelen természetű, voltaképp csak egy (részben) megfigyelhető törvényszerűségek mentén működő erő, mint például a gravitáció. Egy adott karmikus "szabály" megsértése nem eredendően gonosz dolog, csupán számolni kell a belőle fakadó következményekkel. Hasonlóan mint ahogy a nehézségi erőben sincs semmi rossz szándék vagy gonoszság, mikor az előbbi példában említett követ gyorsuló ütemben épp az ember nagylábujja felé gravitálja. A fenti elméleti keretből azonban az következik, hogy az (erkölcsi színezet nélküli), gyarlóságból elkövetett hibák, valamint (erkölcsi színezettel bíró) szándékos tettek között nincs semmi különbség. (A karma megegyező hatása érvényesül azon ember életében, aki mondjuk tudatlanságból követ el egy rossz tettet, és annak az embernek az életében, aki szánt szándékkal követte el ugyanazt a gonosz tettet.)
Ezt a gondolatmenetet követve nem meglepő, hogy sok buddhista tartja úgy, hogy a "jó" és a "rossz" dichotómiája csupán időleges, a teljességet elérve azonban végül feloldódik majd (egymásban). A "jó" és a "rossz" az ún. maya, vagyis az érzékszerveink által észlelhető illuzórikus anyagi valóság része, mely illúzió a szellemi érés kívánatosabb, magasabb fokait elérve szertefoszlik. Nézetük szerint a jó és rossz erkölcs kategóriái elégtelenek ahhoz, hogy leképezzék a végső realitást, így a megvilágosodott egyén számára elkerülhetetlenül annak a belátása, hogy a jó és a rossz (mint egy előzetesen létezett szellemi egység művileg kettébontott egyenlő fele) végül egybeolvad. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a végső valóság sem "jó"-, sem pedig "rossz" nem volna. Ha viszont a "végső realitás" felől nem biztosítható, hogy az jó, akkor miért kellene csupán azért arra törekedni rá, mert az nem rossz? Milyen érv szól amellett, hogy egy erkölcstelen, az erkölcsi különbségeket figyelmen kívül hagyó élet helyett erkölcsileg helyes életvezetésre törekedjünk, illetve milyen érv szól egy az erkölcsi döntéseket lehetőleg kerülő, tétlen élet mellett? Ha a buddhizmus azt állítja, hogy a valóság végső soron nem személyes, és a jó és a rossz közötti különbségek voltaképp nem is valósak, akkor a buddhizmusnak nem, hogy semmi alapja nincs az etikáról beszélni, hanem eleve hozzáférése sincs ahhoz. A bibliai hit az erkölcs fogalmának egyáltalán értelmet adó distinkciós alapot (értsd a jó és a rossz megkülönböztetése) Isten személyében, az Ő változhatatlan jellemében határozza meg.
Negyedszer, míg a Biblia tanítása helyesen határozza meg a "vágy" elemi mibenlétét, addig úgy tűnik, hogy a buddhista etika ezt a témát illetően is kihívásokkal küzd. Szakjamuni azt tanította, hogy a tanha, azaz a "vágy", "kívánság", vagy "ragaszkodás" nem más, mint a szenvedés gyökere, így azt el kell vágni, ki kell gyomlálni lényünkből. A valóságban azonban mégis azt találjuk, hogy néhány, a buddhizmus által is jónak tekintett dolog szintén a kívánságon alapul. A szeretet definíciója például akár így is hangozhat: "embertársunk legjobb javának kívánása" (János 15:13; 1János 4:7-12). Gondoljunk csak bele, hogy ember és ember között sosem lehetne szeretet, ha legalább az egyik érintett fél nem ragaszkodna ahhoz, hogy ő igenis jót akar, jót kíván a másiknak. A Biblia tanítása szerint messze nem minden vágy jó, mégis lehet jó a vágy, ha az a helyes dolog kívánására irányul. Pál apostol egy ízben például arra buzdította a keresztény híveket, hogy "...törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra..." (1Korinthus 12:31; 14:1 MÚF). Egy adott dologra törekedni, arra igyekezni ugyanazon dolog kívánása nélkül nyilván nonszensz vállalkozás volna. A zsoltárokban rendre az Istennel való közösségre vágyó, az után epekedő, azaz azt nagyon kívánó hívők életképei tárulnak elénk (Zsoltárok 42:1-3; 84). A Biblia tanítása szerint Isten nem egyszerűen szerető módon cselekszik, hanem Ő maga a Szeretet (1János 4:9; 136. zsoltár; János 3:16). A kívánság teljes elengedésének kívánása (ezen a ponton csak remélni tudjuk, hogy olvasónk felismeri az ebben a törekvésben rejlő önellentmondást - a fordító megjegyzése) ahhoz hasonlítható, mintha a közmondásbeli gyermeket (szeretet) a fürdővízzel (kihívások, megpróbáltatások) együtt öntenénk ki.
Aztán ott van még a "Mi tévők legyünk a bűneinkkel?"- kérdése. A buddhizmus alapvetően két oldalról közelíti meg a bűn problematikáját. A bűnt egyfelől tudatlanságként értelmezi. Bűnös dolog tehát, ha valaki nem olyannak látja, vagy nem úgy értelmezi a valóságot, ahogyan azt a megvilágosodott buddhista mesterek, jelesül Buddha teszi. Másfelől azonban kicsit sem ismeretlen előtte az erkölcsi vétek koncepciója, amit szintén bűnnek nevez - szándékosan rosszat tenni, áthágni egy szellemi vagy földi törvényt, rossz dolgokat kívánni, tehát szintén mind bűnnek számít. A bűn ezen utóbbi meghatározása azonban egy olyan erkölcsi hibára utal, ami tényleges vezeklést, azaz egyfajta kompenzációt igényel. No, de mégis hogyan valósítható ez meg? Származhat-e a jóvátétel a karmikus elvek betartásából? Mint már megállapítottuk, a karma személytelen és minden erkölcsi minőséget mellőz. Így bár az ember a rossz tette nyomán megboruló karmikus egyensúly helyreállítása érdekében tehet jó dolgokat, magát az eredeti bűnös szándékot, ami kezeletlenül hagyva ugyanazt-, vagy sokkal rosszabb helyzetet fog előidézni, meg sem próbálja megreformálni, szankcionálni. A karma még csak olyan fogalmi kontextust sem biztosít, melyben egy adott hibához egyáltalán erkölcsi minőséget lehetne rendelni. Ugyan kit sértünk meg, ha magunkban vétkezünk? Ez a karmát semmilyen módon sem érdekli, hiszen a karma nem személy. Történhet-e a vezeklés egy ima által, egy bódhiszattvának-, vagy egyenesen a Buddhának odaszánt élet nyomán? Még ha ezek az alakok valóban képesek volnának bűnöket megbocsátani, úgy tűnik, a bűn által kialakult (szellemi és fizikai) adóság továbbra is rendezetlen maradna. A bűnt csupán annak a sugalmazása alapján bocsátanák, hogy az valójában nem is olyan nagy ügy.
Ezen mankókat felismerve újfent kitűnik, hogy a buddhizmussal összevetve a kereszténység teológiailag adekvát módon közelít a bűn témájához. A Biblia világos tanítása szerint a bűn erkölcsi vétek, a helyes cél elvétése, ha úgy tetszik. Ádám és Éva bukása óta minden ember bűnös teremtményként látja meg a napvilágot. A bűn nagyon is valóságos, ráadásul végtelen szakadékot képez az ember és a lelki üdvösség közt. A bűn az igazságosság és az igazság érvényesítése után kiált, az viszont alapvetően hibás megközelítés, hogy az adott bűnt egy azzal egyező mértékű vagy annál nagyobb jó tettel valahogy "ki lehet egyenlíteni". Ha valakinek tízszer több jó cselekedete is van, mint amennyi rossz, rossz cselekedetei akkor is emberi erőfeszítések által lemoshatatlan foltként éktelenkednek a lelkiismeretén. Mi lesz tehát a rossz tetteinkkel, azok minden szennyével? Valami, esetleg valaki csak úgy megbocsátja azokat, mintha az egész nem is lett volna akkora ügy? Netalán bebocsátást kapnak az üdvösségbe? Vagy a bűn maga is csupán egy illúzió volna, és így nem is ered belőle semmilyen probléma? Nem nehéz felismerni, hogy ezen felvetések mindegyike meglehetősen sántít.
Ami az illúzió kérdését illeti, a bűn túlságosan is valóságos ahhoz, hogy egyszerűen holmi illúzióként írhassuk le. Ha őszinték vagyunk magunkkal szemben, akkor legalább önmagunknak be kell ismerjük, hogy mindannyian vétkez(t)ünk. Ami a megbocsátást illeti, a bűnöket egyszerűen, mindenáron megbocsátani úgy kezeli a bűnt, mintha annak nem lenne nagy jelentősége, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez nem igaz. Ami a végső lelki üdvösséget illeti, a boldogság nem sokat ér, ha a bűn minduntalan beszivárog a rendszerbe. Úgy tűnik, mintha a karma mérlege a szívünkön hagyná a bűnt, és a boldogság vagy nem tud minket elviselni, vagy meg kell szűnnie tökéletesnek lenni, hogy mi bejöhessünk.
A Biblia tanítása viszont nem hagyja megválaszolatlanul a bűn kérdését: egyetlen bűn sem maradhat büntetlen, a büntetés viszont már Krisztuson végre lett hajtva, mikor Ő az önként vállalt áldozata keretében a kereszten szenvedett értünk. Isten emberré lett, tökéletes, azaz bűntől teljesen mentes életet élt, és azt a halált halta, amit voltaképp mi érdemeltünk. Megfeszítették értünk és helyettünk - bűneink tartozásának fedezetét így biztosította. Ezt követően azonban testben feltámadt, bizonyítva, hogy még a halálnak sincs ereje legyőzni Őt. Istenként ezt az örök éltre való feltámadást ígéri mindazoknak, akik hitüket egyedül Őbelé mint egyetlen Úrba és Megváltóba vetik (Róma 3:10, 23; 6:23; 8:12; 10:9-10; Efézus 2:8-9; Filippi 3:21).
Ez nem valami "félvállról vehető hit", nem valami olcsó üzlet, melynek keretében Isten valami általános iskolai gondnok alakjában takarítja el az összes mocskunkat, és javítja ki hibáink kárát. Sokkal inkább egy életre szóló elköteleződésről van itt szó, melynek során új (emberi) természet részeseivé leszünk, Istennel való kapcsolatunk pedig az Ő által vetett meginoghatatlan alapra helyeződik át (Róma 6:1; Efézus 2:1-10). Onnantól fogva, hogy egy adott személy valóban hinni kezdi, hogy Isten pontosan az, Akinek a Bibliában kijelenti magát, és hiszi, hogy Isten azt tette/teszi, amit a Bibliában mond, és az ember erre a hitre helyezi át az életét, az a személy átalakul: új teremtéssé válik Isten hatalma által (2Korinthus 5:17). Így mi sem maradhatunk ugyanolyanok, miután erre a hitre eljutottunk. Az ember nyilván nem folytathatja teljes lelki nyugalomban a reggeli újság olvasását, miután ráeszmélt, hogy háza lángra kapott. Ennek tudata (vagyis , hogy ég a ház) cselekvésre ösztönöz, és megváltoztatja az ember életét (vagyis abbahagyja az újságolvasást, és igyekszik a tüzet kioltani).
Az Úr Jézus nem egyszerűen egy válasz a sok potenciálisan helyes válasz között. A világ összes vallásában van valamilyen szintű igazság, végső soron azonban egyedül Jézus megváltói munkássága kínálja az egyetlen választ az eredendő bűn rabságában lévő minden egyes emberi személynek. Meditáció, jó tettek, odaszánt ima - ezek egyike sem képes megnyitni előttünk a mennyország kapuját, egyik sem képes Isten végtelen és örök kegyelmi ajándékának fogadóivá tenni. Egyik vallás sem tudja visszafordítani az általunk elkövetett bűnöket. Csak akkor üdvözülhetünk, ha Krisztus bűneink minden terhét maga veszi vállára, szellemi tartozásunkat Ő egyenlíti ki saját kontójáról. A bűneink eltörlése kizárólag így mehet végbe, csak az Ő értünk való áldozata által lehet valós reménységünk, és csak így telik meg a már evilági létünk örökkévaló céllal, rendeltetéssel, és értelemmel.
Végül pedig kizárólag a keresztény tanok közvetítik annak a megingathatatlan bizonyosságát, hogy a hívő ember megváltásban részesült, azaz megmenekült. Nem kell sem a tovatűnő megtapasztalásainkra, sem a saját jó cselekedeteinkre vagy épp az elmélyült gondolataink által kivájt (vélt) bölcsességünkre hagyatkoznunk. Nem kell egy hamis istenségbe vessünk hitünk, akit épp ezen hitünk által kell "életre-mantráznunk". Nekünk élő és igaz Istenünk, történelmileg szilárdan lehorgonyzott hitünk, konzisztens és ellenőrizhető kinyilatkoztatásunk van Istenről (Szentírás), továbbá egy személyesen Isten által garantált otthonunk a mennyben.
Mit jelent ez számodra? Jézus a végső valóság! Jézus a minden bűnödért való tökéletes áldozat. Isten mindannyiunkat bűnbocsánatban részesíti, és megadja lelkünk üdvösségét, ha egyszerűen elfogadjuk a nekünk felkínált ajándékát (János 1:12), valamint hisszük, hogy Jézus az a Megváltó, Aki életét adta értünk, barátaiért. Ha Jézusba mint Megváltódba veted a bizalmad, akkor a mennyei örök életed minden kétség felett biztosítva van. Isten megbocsátja bűneidet, megtisztítja a lelkedet, megújítja a szellemedet, túláradó életet ad neked ezen a világon, és örök életet az elkövetkezendőben. Hogyan utasíthatnánk vissza egy ilyen értékes ajándékot? Hogyan fordíthatnánk hátat Istennek, Aki annyira szeret(ett) minket, hogy önmagát áldozta fel értünk?
Ha bizonytalan vagy abban, hogy pontosan miben hiszel, arra kérünk, hogy mondd el a következő imát Istennek: "Isten, kérlek segíts felismerni, hogy mi az igazság, és segíts, hogy megkülönböztethessem azt a tévelygéstől. Segíts felismerni, hogy melyik az üdvösségre vezető helyes út". Isten az ilyen őszinte szívből jövő imát mindig nagyra tartja.
Ha szeretnéd Jézust Megváltódnak fogadni, egyszerűen szólj Istenhez hangosan vagy a szívedben, és mondd meg neki, hogy örömmel elfogadod a Jézus által kínált üdvösség ajándékát. Ha tehát szeretnél egy imát mondani, itt egy minta-imádság, amit követhetsz: "Istenem, köszönöm, hogy szeretsz engem. Köszönöm, hogy feláldoztad magad értem. Köszönöm, hogy gondoskodtál bűneim megbocsátásáról és lelkem üdvösségéről. Ezennel elfogadom a Jézus által kínált üdvösség ajándékát, az Úr Jézus Krisztusra pedig Megváltómként nézek föl. Ámen!"
English
Buddhista vagyok. Miért kellene megfontolnom, hogy keresztény legyek?
